Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-11-01 / 6. szám

PÉNTEK, NOVEMBER 20. — Olvassuk: Márk 10:13-16 „Aztán ölébe vévé azokat, és kezét rájuk vetvén, megáldá őket.” (Márk. 10-16)

Tim így szólt hozzám: „Most már értem, hogy Magát miért választották tanítónak.” E szavak hallatára rögtön elfogott a kíváncsiság, vajon mik a feltételei egy hétéves kisfiú szerint annak, hogy valaki a tanításra alkalmas legyen? — „Magának jó hosszú karja van!” — hangzott a válasz.

Jót nevettem. Valóban hosszú a két karom, s hivatásomban megtapasztalhattam ennek előnyeit. Hosszú karokkal messze nyúl az ember, magas polcok tetején is eléri a könyvet, a hirdetőtáblák távoli sarkában levő rajzszögeket is ki tudja szedni, és sok más elérhetetlen dolgot megfog és odahúz. De beszélhetünk a lélek hoszszú karjáról, mely jobban eléri a távoli szükölködőt, s eljuttathatja hozzá a szeretet adományát, s magához vonhatja, átkarolhatja a kis gyermekeket.

Nem tudom vajon Jézusnak hosszú volt-e a karja? Egy azonban biztos: Ő tudta hogyan kell használni. Karja mindig mozdulásra készen állt, hogy valakit megsegítsen. Mikor tanítványai nem kívántak vesződni a kis gyermekekkel, Neki volt ideje, hogy magához vonja és megáldja őket... A hosszú kar határozottan előnyt jelent, mégsem abszolút szükséges ahhoz, hogy a szeretetet kimutassuk. Az ölelés, megveregetés fizikai kifejezései lehetnek a szeretetnek, de a kedves, szerető szavak és cselekedetek ép olyan fontosak. Jézus, a legfőbb tanító mindezekkel élt, hogy Isten szeretetét mutassa.

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, Jézusunk, hogy viselkedéseddel és tetteiddel megtanítottál a szeretetre. Segíts, hogy példádat követni tudjuk. Ámen.

— Még ma kinyújtom kezem valaki felé. —

Johnson E. Norma (Kansas)