Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-11-01 / 6. szám

„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” (Zsolt. 121:1)

1949-ben mindent, ami drága és értékes volt életünk anyagi világában, államosították. Ám jó reformátusnak, sőt hívő keresztyénnek vallottam magam, mégis kétségbe vontam életem további küzdelmének értelmét. Házasságunk után néhány hónappal még otthonunkat is elveszítettük. Feleségemmel együtt, aki már kisbabát várt, bizony nincstelen földönfutókká lettünk. Reményt veszítve ballagtunk új munkahelyem felé a vasúti állomástól. Szép új lakásokat építettek az üt mellett. Keserűen néztem az építkezést, gondolva, hogy bizony ezek a lakások is majd csak azoké lesznek, akiknek magas pozíciójuk, vagy jó összeköttetésük van. „Majd felnéztem az égre és felszakadt belőlem: „Úristen, adjál nekünk is egy otthont. Ne kelljen feleségemnek gyermekünket a gyári szállodában világra hozni.”

Három hónap múlva váratlanul az igazgató irodájába hívattak. Legnagyobb meglepetésemre egy vadonat új szép lakás kulcsát nyomták a kezembe, amely ott épült, annál az építkezésnél, ahol mi érkezésünk után irigykedve elmentünk. Pedig nem is adtam be igénylést, teljesen reménytelennek tartva, hogy mi egy új lakást kaphatnánk. Csak albérletekkel próbálkoztunk sikertelenül. Senki sem akart minket még albérletbe sem fogadni feleségem várandóssága miatt. Tudod-e, hiszed-e te is, hogy onnan felülről segítség jön?

IMÁDKOZZUNK: Uram, adj nekünk gyermeki hitet, hogy rá tudjuk bízni megváltó szeretetedre életünk minden problémáját. Ámen.

— Bízzál Istenben (Zsolt.: 43:5)

John Preer (South Carolina)

HÉTFŐ, NOVEMBER 16. — Olvassuk: Zsolt. 121.