Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-09-01 / 5. szám

„Felment a hegyre magánosán imádkozni.” (Mt.14:23) Félve indultam neki a magános hegyi útnak, hogy fia­mat hazahozzam az egyház nyári táborából. Kopár szik­lák, éles hegyláncok, hótól fehér csúcsok között kapasz­kodott az út. Nem találkoztam egy kocsival sem. A vad szépség először gyönyörködtetett. Szerettem volna meg­osztani valakivel ezt az élményt. Később mégis nagyon egyedül éreztem magam, s meg-megborzongtam. Visz­­szagondoltam egy közös családi kirándulásra, s a magá­nyosság fájó érzése mélyebb lett. Akkor Jézus jött lelki szemeim elé, amint egyedül imádkozott. Ó, csodálatos példaképünk, akit minden körülmények között követhe­tünk. Az út további részét imádkozva töltöttem. Dicsér­tem Istent teremtő munkájának szépségéért, de főként Jézusért, Megváltó barátomért. Az Ige, amit eddig nem tudtam igazán átérezni, most tapasztalatomon keresz­tül űj tartalmat kapott. Milyen megújító az imádságos csend, a magányos együtt­­lét szerető Atyánkkal! Milyen nagy szükségünk van rá, mégis mennyire nem használjuk ki, s nem keressük az ilyen alkalmakat! Jézus nehéz munkájához, harcához űj erőt kapott az Atyától a csendességben. Miért vagyunk mi gyengék, idegesek? Atyánk van! IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, jó Atyánk, a testvéreket, a családot, de különösen köszönjük a ritka perceket, mikor Veled lehetünk egyedül. Ámen. — A csendben és magányban Isten megtalál minket és mi öt. — SZOMBAT, OKTÓBER 11. — Olvassuk: Mt.l2:22-29. Jean W. Jorthrup (Washington)

Next

/
Thumbnails
Contents