Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-09-01 / 5. szám

SZOMBAT, SZEPTEMBER 27. — Olvassuk: Fii. 1:12-18

„Az én dolgaim inkább előmenetelére lettek az evangéliumnak.” (Fii. 1:12)

Pál ap. életének sok hónapját töltötte fogságban. Az evangélium hirdetését többször nem végezhette. De nem panaszkodott, és sem hitét, sem kedvét nem vesztette el. A jövőbe mindig bizalommal és reménységgel tekintett. A Filippiben levő atyafiaknak egyenesen azt írja, hogy még a börtönben is nyílt ajtó az evangélium prédikálására. Jézus Krisztus szeretetét az őrökkel, a testőrség tagjaival is megosztotta. Lelkeket nyert a katonák közül. Ezek később a római birodalom más-más részein szolgáltak, és ott hintették az evangélium magvait sokszor ellenséges körülmények között. Mindezekért Pál ap. újra és újra hálát adoott Istennek és örvendezett.

Mi gyakran azt gondoljuk, hogy bizonyos közbevettetések megakadályoznak bennünket az Úrnak való szolgálatunkban, jó törekvésünkben. Pál ap. élete tele volt akadályoztatásokkal, de ő megtanulta használni a nehéz és alkalmatlannak látszó időket is, hogy Űráról szóljon. Krisztus szerelme szorongatta bizonyságtételre. Börtönben, vagy szabadon egyaránt prédikálta a Feltámadt Krisztus megragadó, életet adó erejét. A ki nem használt, elmulasztott lehetőségek nem vádolnak-é, Testvérem? Isten nem hiába adta azokat.

IMÁDKOZZUNK: Uram, bocsásd meg bűnöm, mikor szólhattam volna Rólad, de félelemből, ügyetlenségből, közömbösségből, kényelemből néma maradtam. Ámen.

— Isten ügye előre megy nélküled is, de sok örömből kimaradsz. —

Nuell C. Crain (Texas)