Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-09-01 / 5. szám

KEDD, SZEPTEMBER 9. — Olvassuk: Zsolt. 3.

„Te, Uram, paizsom vagy nékem, dicsőségem az, aki felmagasztalja az én fejemet.” (Zsolt. 3:4)

Az utóbbi évekig napi imádságom és áhítatom leginkább hálaadás volt az Úr sok áldásáért. Egy ponton azonban a dolgok megváltoztak. Életembe szerencsétlenségek sorozata jött. Imádkoztam az Úr szabadításáért, de nagyon türelmetlenül vártam válaszát. Az eredmény az lett, hogy az állandó idegesség, aggodalom megrontotta egészségemet. A bajok csúcspontján, egy esti elmélkedésem alatt folyton a fenti Ige szavai visszhangoztak fülemben. Emlékezetembe jött a 46-ik zsoltár 2-ik verse is: „Isten a mi oltalmunk és menedékünk.” Ekkor rádöbbentem, hogy valami hiányzik az életemből. Nem bízom teljesen az Úrban. A bűnbánat könnyei megeredtek szememből, s rátaláltam a helyes útra. Nem sokkal később egészségem is javulni kezdett, és problémáim egy részére is megoldást találtam.

Az Úrral való közösségben megtanultam, hogy az Úr nem siet, de nem is késik el. Az Ő ideje mindig jó nekem is. Állandóan munkál értem és érdekemben. Efelől bizonyos lehetek. Ha hitünket, bizodalmunkat belehelyezzük, nemcsak erőt ad a megpróbáltatások hordozására, nemcsak ösvényt mutat a kietlenben, hanem felmagasztalja fejünket, és egykor dicsőségét is láttatja velünk.

IMÁDKOZZUNK: Én Uram, Istenem, bocsáss meg nekem, mikor csüggedt fejjel és szívvel élem napjaimat, mintha soha nem tapasztaltam volna meg erőd. Ámen.

— Isten felelete imáinkra mindig jó időben jön. —

Patricia Reeser (Pennsylvania)