Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-09-01 / 5. szám

SZERDA, SZEPTEMBER 5. Olvassuk: Zsolt. 103:1-11.

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt. 103:1)

A lelkész vette fel a csöngő telefont. Valami ismeretlen ember panaszkodott, hogy a templom előtti járdáról nincs a hó eltakarítva. „Csakugyan! Akkor hát nem törődött az egyházfi azzal, hogy a munkájukba igyekvő emberek biztonságosan, kényelmesen járjanak arrafelé!” — szólt a lelkész. „Természetesen” — folytatta tovább — „rögtön utánanézek, hogy rendben legyen a járda mielőbb. Hanem tetszett-e látni, hogy milyen szép rózsánk, violánk, margarétánk nyílott egész nyáron a templomkertben?” A panaszkodó hang csak annyit mondott rá, hogy „Mintha láttam volna.” „Bezzeg azért soha nem hívott fel, hogy milyen szívet-lelket gyönyörködtető látvány! Úgy látom az úr is csak panaszkodni tud, de a jó és szép mellett szótlanul elmegy” — tette le a kagylót a lelkész.

Nem láttam én még senkit, aki rajongott volna a panaszkodó emberekért. Annál szomorúbb látvány az, amikor éppen keresztyén ember szájából ömlik a panasz. Hát nincs meg minden okunk arra, hogy örvendezzünk a mi Istenünkben, akinek végtelen jósága napról-napra gondoskodik rólunk?

IMÁDKOZZUNK: Ddicsérjük és áldjuk a Te szent nevedet, mennyei Atyánk, mert érdemeink felett megsegítettél, megáldottál minket naponként. Fogadd kedvesen tőlünk a mi hálánkat, és küldj el szolgálatra, örömmel hozott áldozatokra a mi felebarátaink közé. Ámen.

— „A hívekhez illik a dicséret.” Zsolt. 33:1 —

Brown W. Arthur (Kanada)