Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

„Egy pedig őközülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; és arcai leborula az ő lábainál, hálákat adván néki.” (Lukács 17:15-16)

Amikor betegek vagyunk, vagy szorongatott a lelkünk, gyakran imádkozunk Istenhez gyógyulésárt vagy segítségért. Mint a tíz leprás a Jeruzsálembe vezető úton, felkiáltunk: „Jézus, Mesterünk, könyörülj rajtunk.” De mihelyt megkaptuk a választ egy könyörgésünkre, a legtöbbünk már a következő probléma felé fordítja a figyelmét és elfelejt hálát adni Istennek, hogy meghallgatta a kérését — mint kilencen a tíz meggyógyított leprás közül.

De számít ez? Nem tudná Isten azt, hogy mi köszönetét mondunk Neki akkor is, ha nem szólunk? Csak vizsgáljuk meg azt az élményt, amiben a hálás leprás részesült. Ő dicsérte Istent és imádattal hullott Jézus lábaihoz, hálát adván neki, mert felismerte, hogy könyörgése válaszban részesült. Az, hogy elgondolkozott saját élményén, elvezette őt Isten örömmel teli imádatára.

Ha megköszönjük Istennek a mi kérő imáinkra adott válaszait, megnő az örömünk és elmélyül az élő Krisztussal való kapcsolatunk.

IMÁDKOZZUNK: Óh, Istenünk, nyisd ki szemünket és elménket, hogy felfoghassuk az imáinkra adott válaszaidat. Adj nekünk olyan szívet, hogy hálásak legyünk minden hozzánk való jóságodért. Ámen.

— Örömünk megsokszorozódik, ha megköszönjük Istennek, hogy meghallgatta imáinkat. —

Cloud Fred (Nashville, Tennessee)

SZERDA, JÚLIUS 25. — Olvassuk: Luk. 17:11-19.