Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

Egyszer láttam egy fiatalembert, akinek hiányzott a jobbkarja.

Egészen meg voltam rendülve; odaléptem a fiatalemberhez. Igyekeztem tapintatosan érdeklődni, hogy mi történt.

Mire a fiatalember megmagyarázta: „Otthon dolgoztam apám farmján, amikor is egy bála szalma megcsúszott, és belenyomta a karomat egy gépbe. Ott vesztettem el a karomat.”

„Óh, nagyon sajnálom,” — mondtam.

„Én csak áldom a Jóistent,” — mondta a fiatalember.

— „Ha egy lépéssel jobbfelé álltam volna, elvesztettem volna az életemet. így hát áldom az Úristent.”

„Kedves, hogy mindezek után tudja dicsérni az Istent” — jegyeztem meg.

A fiatalember így válaszolt: „Nem, asszonyom, ez nem .kedves’, a dicséretre szükség van.”

Isten dicsérete nemcsak egy kedves dolog, amit elvégzőnk; arra feltétlenül szükség van. Mi olyanokká válunk, mint azok, akiket szeretünk és csodálunk. Tehát amikor dicsérjük és imádjuk Istent, egyre jobban olyanokká válunk, mint ő, aminek az eredménye az lesz, hogy állandóan új reményt fogunk találni az életünkben.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, jó Istenünk, köszönjük Neked mindazt, amit nekünk adtál. Segíts bennünket, amikor sorsunk terhét hordozva kell megtalálnunk életünk igazi célját, hogy erősebb egyéniségekké váljunk terhűnk hordozása révén. Ámen.

— Isten dicsérete nemcsak valami „kedves dolog”; arra szükségünk van. —

Cuhel Lois Mae (St. Paul, Minnesota)

HÉTFŐ, JÜLIUS 23, — Olvassuk: Zsolt. 119:169-176.

„Éljen az én lelkem, hogy dicsérjen Téged.” (Zsolt. 119:175)