Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-09-01 / 5. szám

„Boldogok, akik sírnak: mertőkmegvigasztaltatnak.”

(Máté 5:4)

1976. augusztus 26-án 22 éves Márk nevű fiúnk — nem sokkal azután, hogy a főiskolát elvégezte — tűzvészben meghalt. Márk mindig örült az életnek, és nagy várakozással nézett az új fejezetek elé: hogy állást keressen, egházasodjon és családot alapítson.

Amint a nagy veszteség okozta első szívfájdalom kezdett enyhülni, lassan szembe tudtunk nézni azzal a ténynyel, hogy Márk meghalt, bár az kegyetlenül hangzik még leírni is. Megtanultuk lassan, ogy bánatunkból valami lelki hasznot lássunk, amint lelkészünk sokszor mondta: Barátaink nem nagyon beszéltek Márkról, mert nem akartak nekünk fájdalmat okozni. Pedig nekünk szükségünk volt, ogy róla beszéljünk. Nem akartuk, hogy elfelejtsük kacagását, a vicces dolgokat, amiket mondott és hogy ölelt meg bennünket minden alkalommal, mikor elment hazulról. Még a nehéz órákra is emlékezni akartunk! Hogy ne vegyünk tudomást a haláláról, azt jelentette volna, hogy életéről se vegyünk tudomást. így a fenti Ige új, mélyebb jelentőséget kapott számunkra: csak úgy tudunk megnyugvást találni, ha a bánat különböző fokozatait: megrendülés, magány érzete, önvádolás, harag és remény — át akarjuk és tudjuk élni.

IMÁDKOZZUNK: Atyánk, hálát adunk barátainkért, akik szeretetüket úgy mutatják meg, hogy velünk imádkoznak és sírnak a bánat óráiban. Add, hogy az ő szeretetükböl áldás és erő származzon. Ámen.

— Az életet nem a hosszúsága, hanem a tartalma szerint kell mérni. —

HÉTFŐ, Október 1. — Olvassuk; 2 Kor. 1:1-7.

Morris Marilyn (Lenexa, Kansas)