Csendes Percek, 1977 (25. évfolyam, 1-6. szám)

1977-03-01 / 2. szám

“Bizony mondom néktek, aki nem úgy fogadja Isten országát, mint gyermek, semmiképen nem megy be abba . . "(Lukács 18 : 17)

Két kislányom, négy és hat évesek, nagyon elszomorodott mikor megtudta, hogy nagymamájukat egy epeoperáció kórházba kényszeríti és nem ünnepelheti velünk az amerikai pionírok hálaadó aratási ünnepét, melyre családi vacsora készül minden évben. Pedig elmentem velük a kórház kertjébe, ahonnan bátorítóan integettek nagymamájuknak a kórterem ablakába, de lelkűk tele volt kérdéssel és aggodalommal.

Jómagam abban az időben tapasztaltam meg egyre fokozottabban az imádság erőt sugárzó, erőt adó hatalmát. Elhatároztam, hogy megosztom ezt a számomra oly fontos felfedezést kislányaimmal most, amikor ihég fiatalok és fogékonyak.

Este midőn lefektettem őket az esti imádság után felajánlottam, hogy jó volna megpróbálni egy külön imát mondani "nagymamiért.” Gyorsan jött a beleegyező válasz, és gyermeki hitükön át megéreztem az imádság legfőbb reménytadó erejét a próbák idején.

“Nagymami” sikeresen kiállta az operációt. Rendkívül gyorsan gyógyult, és öt nap után hazajöhetett. Hogy ragyogtak a gyemekek szemei a jó hír halltán. s a szivem megdobbant, mikor a hat éves a fülembe súgta: "Látod, hogy segített az imádság!

IMÁDKOZZUNK: Jézusunk köszöniük Néked, hogy gyermekeinken át tanítasz minket, ahogy mi tanítgatjuk őket Úgy imádkozunk velük, értük, ahogy Te tanítottál: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben . . . Ámen.

— Mától fogva igyekszem meglátni az imádság nyújtotta különbségeket. —

PÉNTEK, MÁRCIUS 25

Olvassuk: Lukács: 18:15-17

Shields Fran. (Indiana)