Csendes Percek, 1975 (23. évfolyam, 1-6. szám)

1975-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Zsolt. 119 :67-71

„Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam tőled a te rendeléseidet.” (Zsolt. 119:71)

A zsoltáros arról beszél, hogy milyen ajándék sokszor a megaláztatás is.

Nekünk rendszerint nem ez a normális reagálásunk a megaláztatásra. De Isten nagy tankönyvében más a kiértékelés. Hosszú idők telnek el életünkben, anélkül, hogy felfelé tekintenénk. S akkor jön valami, ami egyszerre kétvállra fektet, hogy kényszerülünk felfelé nézni. S éppen ez teszi a megaláztatást elviselhetővé, sőt áldottá. Mert soha nem a könnyű út edzi az embert, hanem az akadályok leküzdése.

Egy zeneművész így világította ezt meg barátainak. „Itt van az asztalomon egy hegedűhúr. bármely irányba mozgathatom, tekerhetem, szabadon enged és mozog. Csak egyre nem képesíti ez a szabadság: az éneklésre. De amint felveszem, hegedűmre illesztem s így megkötözve kifeszítem, egyszerre szabaddá válik arra, hogy hangot adjon és énekeljen.”

Más képpel élve: a csillagok igazán akkor tudnak legtündöklőbben ragyogni, amikor körülöttünk elhalványulnak a földi fények. A megpróbáltatás soha nem azt jelenti, hogy Isten minket kevésbbé szeret, mint azokat, akik zavartalanul élik életüket. Éppen ellenkezőleg. így fejezi ki irántunk bizalmát, hogy képesek leszünk Fiának nyomdokait követni, el egészen a keresztig.

IMÁDKOZZUNK: Drága Atyánk, taníts meg értékelnünk a vróbatétel korszakait életünkben, kegyelmedet látva meg azokban s nem, haragodat. S megtavasztalva azokban segítségedet. hadd lehessünk mi is segítségül másoknak. Ámen.

— Ki tudom-e már mondani nemszeretem dolgokra is: jó ez nekem! —

Purkiser T.W., Missouri

CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 26

— 59