Csendes Percek, 1973 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1973-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Efézus 6:10-22.

„Kit éppen azért kéldöttem hozzátok, hogy ... megvigasztalja a ti szíveteket." (Efézus 6:22)

Börtönben volt Pál, mikor az efézusi levelet írta. Hosszú idő óta kapcsolatban állt ezzel a gyülekezettel. Nem csoda hát, ha sokan aggódtak miatta.

A korabeli börtönviszonyok megengedték, hogy egyegy atyafival találkozhassék. Mily megszégyenítően nagy dolog, hogy a vigasztalásra szorult vígasztal. Nem a saját sebein siránkozik, nem mártír-koszorút fon a saját feje fölé, hanem az Úrtól kapott vigasztalással, megsebzett szíveket gyógyít. S mily nagy dolog, hogy ilyen munkatársak is vannak mint Tikhikus, aki Isten Lelke által alkalmas arra, hogy ezt a vigasztalást tovább vigye, hogy ne álljon meg nála Pál bátorító szava, de sokak szíve megerősödhessék.

Az Ige ma is parancsolja nékünk, hogy vigasztaljunk másokat azzal a vigasztalással, amivel Isten vígasztalt minket. Sok ember él magányosan hordva saját életének nyomorát, bűneinek roskasztó szégyenét, s mindezt, hogy más ne lássa, a gondtalanság mosolyra torzított maszkja mögé rejti. S közben epekedve várja, hogy belül végre megbékélhetne, terheit letehetné és az évtizedek alatt megkeseredett élete Isten kegyelmi üzenete által gyógyírt találna. Ma az a kérdés tehát, hogy fájdalmadban saját sebeidet kenegeted-e, vagy téped fel újra, hogy legyen másoknak mit mutogatni, vagy túltéve magad ezen, előretekintve az örökélet valóságára, tudatosan veszel vigasztalást Jézus Krisztusban, hogy azt aztán másoknak is továbbvihesd.

IMÁDKOZZUNK: Uram, szeretnék könnyíteni mások terhén és a Te küldötted lenni, hocni elvir/yem a „jó hírt”. Ámen.

— Hiteles vígasztalás csak megsebzettektől jöhet. —

Larsen Emil, Dánia

SZOMBAT, MÁRCIUS 10.

— 12 —