Csendes Percek, 1972 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1972-01-01 / 1. szám

VASÁRNAP, FEBRUÁR 27.

Olvassuk: Efézus 2:13—22.

»Többé már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai vagytok a szenteknek és Istennek házanépe...« (Efézus 2:19.)

Tanítónőnk így kiáltott fel: »Nézzétek csak, hogy szakad az eső! Persze egyikőtök sem hozott esernyőt vagy sárcipőt.« Büszkén feltartottam a kezemet, hogy én igen. Mire a tanítónő megjegyezte: »Persze, te mindig hordod a sárcipőt, akár esik, akár napsütés van.«

Iskölástársnőim nagy nevetésbe törtek ki. Én azonban mélyen megbántódtam. Igaz, hogy mindennap tényleg rajtam volt a sárcipő, mert anyám így látta jónak. Messze laktunk az iskolától s naponta négyszer is meg kellett tennem ezt az útat. Később is még felhúztam mindennap a sárcipőt, hogy anyámnak eleget tegyek, de az iskola környékére érve ismét levettem s bokrok alá rejtettem, hogy iskolatársaim s tanítónőm ne csúfoljanak ki többé.

Ez volt életem első tapasztalata az »elidegenedésről.« Úgy éreztem, hogy más vagyok mint a többi; idegen, kiközösített. Belül megteltem gyűlölettel. Az elidegenedett emberek ma sem kiabálnak, hogy: »Ne bántsatok, szeressetek!« Csak visszavonulnak s hántásra bántalommal válaszolnak.

IMÁDKOZZUNK: Uram, köszönjük, hogy nyilvánvalóvá tetted szeretetedet felénk. Engedd, hogy felfigyeljünk mindazokra körülöttünk, akik látszólag idegenek mindenki felé, mert szeretetre vágynak. Hadd nyújtsuk ki kezünket azok felé, akiknek Tereád van szükségük. Ámen.

— Tudunk úgy is adni, hogy nem szeretünk; de nem tudunk úgy szeretni, hogy ne adjunk. —

60