Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-05-01 / 3. szám

SZOMBAT, MÁJUS 15.

Olvassuk: Máté 5:21—24.

»Miközben ettek, így szólt: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem. És felettébb megszomorodva kezdék mindnyájan mondani Néki: Talán csak nem én vagyok az, Uram?« (Máté 26:21—22.)

Gyülekezetünknek van egy nagyon kedves imaterme. Egy Utolsó Vacsorát ábrázoló fafaragvány, Leonardo da Vinci képe fogadja az érkezőt.

Az egyik reggel két asszony érkezett. Amíg várakoztak a többiek érkezésére, felvették a »Prayers for Reconciliation« imádságok megbékélésért) című könyvet. Félfüllel meghallottam, hogy egyik asszony így szólt a másikhoz: »Soha nem tudok nekik megbocsátani. »Csodálkoztam, hogy mi indíthatta erre a kijelentésre.

Felmentünk az imaterembe és beszélgettünk az Utolsó Vacsora dombormű jelentéséről. A beszélgetés befejeztével együtt imádkoztunk. Odaképzjeltük magunkat a tanítványok helyébe ezt kérdezve: »Uram csak tán nem én?« — És mikor búcsúztak volna, az asszony, ki azt a kijelentést tette: »Soha nem bírok megbocsátani« — feltekintve azt mondotta: »Szeretném megvenni azt a könyvet: »Imádságok megbékélésért.«

Bizonyára az ő lelkében is felcsendült a kérdés: »Uram, csak tán nem én?«

IMÁDKOZZUNK: Bocsásd meg nekünk, Atyánk azokat az időket, mikor a Te árulóid voltmik a mi megbocsátani nem tudó lelkületűnkkel embertársainkkal szemben. Ámen.

— Uram, én vagyok a kételkedő, áruló, s másokat kárhoztató? —

Cate A. Mildred, Tennesse

1?