Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-03-01 / 2. szám

»Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én seegítségem. Az én segítségem az Úrtól van.«

(Zsoltárok 121:1—2.)

A zsoltáríró és Pál apostol két különböző korban élt, — időben több század választatta el őket egymástól. De csak időben. Mert Pál apostolnál egészen hasonlót olvasunk ahhoz, amit a zsoltárírónál: »Az odafennvalókkal törődjetek, ne földiekkel.« A zsoltárírót és Pál apostolt századok választották el egymástól, de mindketten Isten vezetését, irányítását keresték, — és azt mondják el, hogy hogyan lehet megtalálni.

Amikor a Jeruzsálem felé tartó zarándok a pusztában szemét a hegyekre emelte, az ott álló őr mellett még valakit látott, az Urat, akinek vigyázása soha nem lankad.

Valaki a kis unokájával szokott az istentiszteletre járni. Egy alkalommal az történt, hogy amikor hitbeli döntésre szólította a lelkipásztor a gyülekezetét, a kicsiny gyermek kiment és térdreborult az Ur asztala előtt. Nagyapját a jelenet annyira megindította, hogy két nap múlva ő is hitet tett Krisztus mellett és új életet kezdett. A kisgyermek egyszerű hite őt is arra indította, hogy felfelé tekintsen.

IMÁDKOZZUNK: Atyánk köszönjük néked, hogy Krisztus felé minden hűtlenségünk ellenére is állandóan nyitva áll az út. Könyörgünk, áldj meg bennünket, hogy éljünk az alkalommal és Övé legyünk teljesen. Ámen.

— Soha nem lehetünk olyan távol Istentől, hogy az Ő segítő szeretete ne lenne közel hozzánk. —

Banes Clarkson, Washington

HÉTFŐ, MÁRCIUS 15.

Olvassuk: Kolossé 3:1—11.

17