Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1. szám

VASÁRNAP, JANUÁR 21.

Olvassuk: Máté 6:9—13.

»Csak a közelben vagyok-é én Isten? — azt mondja az Ur — és nem vagyok-é Isten a messzeségben is?... vájjon nem töltöm-é én be a mennyet és a földet.« (Jeremiás 23:23—24.)

Amikor Jézus tanítványait imádkozni tanította, tudatosította bennük Isten közelségét. Senki nem volt bizonyosabb, mint Ő, hogy Isten -mindig közel van, amikor gyermekei hozzá könyörögnek — hogy a mi Istenünk nem a távoli messzeségben lakozik, hanem mindenhol jelenlévő Atyánk. Nagy vigasztalást és örömet jelent tudni azt, hogy Isten mindig közel van hozzánk: a szomorúságban, az örömben és a szürke hétköznapokon is. Amikor egy megkapóan szép napnyugtát látunk, vagy hóborította hegy ormot és eszünkbe jut, hogy Isten a teremtője mindennek, fakad-e hálaadás a szívünkből? Mert, ha valóban érezzük Isten közelségét, akkor ez hálaadásban jut kifejezésre.

IMÁDKOZZUNK: Hálát adunk néked Atyánk, hogy a te vigasztalásoddal szüntelen jelen vagy a mi életünkben. Könyörgünk, áldj meg bennünket, hogy mindig tudatában legyünk jelenlétednek. Könnyebb a teher és teljesebb az öröm, ha tudjuk, hogy mindig a te kezedben vagyunk. Ámen.

— Akik tudatában vannak Isten jelenlétének, azok mindig találnak okot a hálaadásra. —

Maxwell Robei-t J.t Délkarolina

23