Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 18.

Olvassuk: Zsoltárok 121.

»Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, Aki teremtette az eget és földet.« (Zsoltárok 121:1—2.)

Borzalmas tűz pusztított Califomiában a Mount Wilson lejtőjén. Lent álltunk a völgyben és figyeltük a lángokat, amelyek otthonainkat háromszáz lábnyira megközelítették. Sok szívből szállt csendes ima Isten felé, Akinek tudta nélkül egy verebecske sem vész el. Majd sokan köszönték meg hallható módon Isten segítségét, amikor a szél elfordította a lángokat az otthonoktól és fáktól.

A következő hónapokban téli esők álltak be és néhány yuccacsonk kivételével elmosták az üszkös roncsokat.

A tavasz beálltával a facsonkok zöldelni kezdtek. A törzs közepéből magas ágak nőttek ki, sőt nemsokára ki is virágoztak. »Isten gyertyáinak« hívják ezeket némelyek.

Ezek a növények az örök reménységet jelentették számunkra, amely ott él az ember szívében és Isten ujjáteremtő erejét, amely legyőzi a pusztító erőket.

IMÁDKOZZUNK: Édes Atyánk, tisztelettel hajolunk meg előtted, amikor a világot szemléljük, amelyet Te teremtettél. Alázatosan kérdezzük a zsoltáríróval: »Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla?« (Zsoltárok 8:4). Köszönjük Neked szeretetedet és gondviselésedet, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban lett nyilvánvalóvá. Ámen.

— Isten természeti világában nyilvánulóvá lesz szeretete és ereje. —

Mabel Chapman, Kalifornia

20