Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-03-01 / 2. szám

SZERDA, ÁPRILIS 24.

Olvassuk: 146 Zsoltár.

»Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen Őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!« (Zsoltár 147:1.)

A keresztyénséget gyakran éneklő vallásnak nevezik. Zsoltárok és dicséretek éneklése, imádság, bűnvállalás, hálaadás és bizonyságtevés fontos részei az istentiszteletnek.

Vájjon nem-e zsoltárok és dicséretek lelkületének kellene kifejezésre jutnia rajtunk keresztül akkor, amikor a szívünk tele van örömmel? Vagy, amikor gondolkodásunk reménységgel teljes? Vagy, amikor jót teszünk azokkal, akik reánk vannak szorulva?

Egy vasárnapi iskolai tanító elmondotta osztályának egy film történetét, amit látott. A film főszereplője egy misszionárus volt, aki egy rideg, szigorú és savanyú kinézésű személynek volt feltüntetve. A tanító megjegyezte: »Az ember nem is gondolná, hogy ennek az embernek öröm-üzenete van az emberekhez!« De a tanító nem gondolt arra, hogy ő maga is épen olyan únott volt, amikor az »örömhírről« tanított az osztályban.

IMÁDKOZZUNK: Uram, amikor zsoltárt vagy dicséretet éneklek, add, hogy annak a szövege is és a dallama is a szívem mélyéből jöjjön, hogy ne csak szájjal dicsérjelek, de a szívemmel is! Add, hogy a csalódások és keserűségek között is énekelni tudjak hozzád, s lelkem ismét megtelhessen a tőled jövő belső örömmel! Ámen.

— A hit, amely bármilyen körülmények között énekelni tud az Urnák, mások szívében reménységet tud ébreszteni. — Hóin A. Dorothy, Pennsylvania

57