Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-03-01 / 2. szám

VASÁRNAP ÁPRILIS 21.

Olvassuk: Máté 21:1—11.

»És ménének ama helyre, amelynek Gecsemáné a neve és monda az Ő tanítványainak: Üljetek le itt, amíg imádkozom. És maga mellé véve Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni. És mondá nékik: Szomorú az én lelkem mindhalálig!« (Márk 14:32—34.)

Kicsi gyerekkoromban valaki megdorgált, amikor megemlítettem azt a pillanatot, amikor Jézus Jeruzsálem felett sírt. Talán azért mert azt hitte, hogy a könnyek gyengeséget árulnak el?

Nem volt igaza. Jézusnak a könnyei nem a gyengeséget mutatták, hanem a világ lakosságának szomorú végét hangsúlyozták ki.

Az Ur Jézus ismerte a tömeg ingatag voltát. Ő látta a sötét tragédiát, amely Jeruzsálemben Reá várt. Elszorult a szíve, mert tudta, hogy a világ vissza fogja utasítani az Ő megváltását.

Nagypéntek sötétségében a rettegés és a gyötrődés ejtette rabul. És így szólt Övéinek. »Szomorú az én lelkem mindhalálig.«

Bizonnyal mondhatjuk, hogy Jézus ugyanúgy sírhat a mi gyászos ninestelenségünk felett. Templomaink hidegsége, erkölcseink elvetemültsége, szeretetünk teljes hiánya: mindez ma is sírásra kényszeríti a mi drága Megváltóikat.

Odajárultál Te már Jézushoz, Testvérem?

IMÁDKOZZUNK: Urunk, Istenünk, adjál nekünk többet az Ur Jézus drága lelkületéből! Szent nevedben kérünk, Ámen.

— Krisztus vezessen minden dolgainkban! —

Souders C. Bruce, Virginia

54