Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-03-01 / 2. szám

CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 11...

Olvassuk: Máté 26:17—30.

»És dicséretet énekelvén, kimenének az Olajfák hegyére.« (Máté 26:30.)

A kovásztalan kenyerek napján, amikor a húsvéti bárányt meg kellett ölni, az Ur Jézus utoljára volt együtt tanítványaival egy nagy vacsorázó teremben. Ekkor szerzetté Jézus az emlékezetére rendelt úri szent vacsorát. Azután a tanítványokkal, zsoltár éneklés közben kimentek a kertbe. Jézus tudott énekelni még a halállal szembe nézve is.

Zsoltárok és dicséretek éneklése bátorságot és hitet önt a keresztyén lélekbe, sokszor a halál árnyékában is.

Közel hetven évvel ezelőtt, amikor még kilenc éves legényke voltam, egy olyan tapasztalatom volt, amit soha sem felejtek el. Anyai nagyapám haldoklóit. Engem és bátyámat bevezettek hozzá a szobába, hogy ha talán mondana nékünk utoljára valamit. Amint ott álltunk az ágya mellett, egy dicséretet kezdett énekelni. Ez volt az ő hitének kifejezése a halállal szemben.

IMÁDKOZZUNK: Örökkévaló Isten, taníts minket énekelni amikor a napok sötétek és az utak göröngyösek számunkra. A mi szívünk és szánk hadd énekeljen akkor is Tenéked. A Jézus nevében kérünk. Ámen.

— A felfelé szárnyaló lélek a lélek énekeivel örvendezik. —

D. A. Tappmeyer, Missouri

44