Csendes Percek, 1967 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1967-11-01 / 6. szám

PÉNTEK, NOVEMBER 3.

Olvassuk: II. Korinthus 1:1—7.

»Ezért, szeretett atyámfiai, erősen álljatok, rendíthetetlenül, buzgólkodjatok mindenkor az Ur dolgában, mint akik tudjátok, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Urban.« (I. Korinthus 15:58.

Nemrégen hallottam egy érdekes újságcikkről, melynek az volt a címe, hogy »Mi történt volna, ha ők leköszönnek?« A cikk írója azt álmodta, hogy húsz évvel a feltámadás után találkozott Jézus tanítványaival. Beszélgettek különböző szafcmákró1 és az azokban kínálkozó lehetőségekről. Meg arról, hogy milyen foglalkozás nyújt legtöbb biztonságot. András, a kitartó tanítvány ekkor emlékeztette a többieket azokra a napokra, amikor még velük volt az Ur. Az Ő munkája sem volt biztonságos.

A tanítványök szívét bűribánat fogta el és könnyek között ajánlották magukat újra az Ur szolgáltába.

Mindenesetre ez a gondolat azt is akarja érzékeltetni, hogy mi történt volna, ha a tanítványok nem viszik tovább Jézus parancsát.

Ma is megtaláljuk a tanítványok kicsiny seregét, akik viszik tovább az evangéliumot. Vállalják a küldetést, ami sök esetben nehéz körülményekkel, sőt néha üldöztetéssel, éhezéssel, nyomorgássa1 jár. Mégis vállalják mindezt, ha kell, csak azért, hogy végezni tudják azt a munkát, amelyet rájuk hagyott az Ur.

IMÁDKOZZUNK: Istenünk, édes Atyánk, köszönjük az Ur Jézust, aki vállalta a megváltás munkáját. Az Ő érdeméért kérünk. Ámen.

— Nem mindegy sem önmagunknak, sem másoknak, hogy mennyiben vagyunk tanítványok. —

De Silva Linda, Bermuda

5