Csendes Percek, 1966 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1966-03-01 / 2. szám
VASÁRNAP, ÁPRILIS 24. Olvassuk: Lukács 18:1—8. »Mindig imádkozni kell az embernek és meg nem restülni.« (Luk. 18:1.) Doktori vizsgája után hazatérve egy távirat várta a fiút. Szülei küldték. »Büszkék vagyunk rád fiam. Apád, Anyád.« A fiú asztalhoz ült s levelet írt szüleinek. Édesapám, Édesanyám. Ne legyetek büszkék reám, inkább imádkozzatok értem! Mennyire igaza volt ennek a fiúnak. Soha nem szaban elbizakodni, hanem alázatosan meg kell köszönnünk Istennek ha valami eredményt értünk el. Egy komoly keresztyén embernek a fia tékozló, dologkerülő lett. Hiába volt az apa minden kérése, rimánkodása, a gyermek nem hallgatott reá. Egyszer a fiú beteg lett. Ágyában lázbetegen így kiáltott fel: Atyám, imádságaid mint valami kőfal körülvesznek engem! Hiábavaló volt, minden intés, figyelmeztetés, áldott eredményt csak az imádság ért el. Bizony a legtöbbet adhatunk egymásnak, ha az érettünk való könyörgésben meg nem restülünk. Mert nem tudjuk megmenteni, megtartani a mieinket. Ahhoz gyengék vagyunk. Még arra is, hogy igazán megajándékozzuk egymást. Milyen nagy öröm azonban tudni, hogy Isten megtarthat és megmenthet bennünket. Az imádság tulajdonképpen meghajlás, megalázkodás Isten előtt és elismerése annak, hogy neki van hatalma mindenre. IMÁDKOZZUNK: Istenünk, köszönjük, hogy az imádság lehetőségét adtad nékünk. Köszönjük, hogy Krisztus által megtanítottál igazán imádkozni is. Kérünk állhatatos szívet adj nékünk, hogy mindig, minden körülmények között meg nem restülve tudjunk imádkozni. Ámen. E A- (Masyarország) 57
