Csendes Percek, 1966 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1966-03-01 / 2. szám

SZOMBAT, ÁPRILIS 9.

Olvassuk: II. Korintus 5.

»Imé én meghalok...« (I. Mózes 48:21.)

Nézz csak bele a tenyerembe. Nagy »M« betűt találsz mindkettőben. Ez a két M a régi rómaiak szerint azt jelenti: Memento Mori! Emlékezz a halálra!

Már a pogány világ elismerte, hogy hasznos a halálra gondolni. Nekünk keresztyéneknek pedig annyira meg kell emlékeznünk a halálról, hogy mindennap készen kell lennünk rá. Pedig a halál gondolatától menynyire fél az ember. Van is oka a hitetlennek. Aki számára e földi halál az örök halált jelenti. A hívő ember ismeri a halált is. Tudja, hogy ott minden földi dolgot lerakunk, szépségünktől, vagyonúnktól megválunk. Azt is tudjuk, hogy amíg ebben a testben élünk, a halálnak testében élünk.

Éppen ez a tudat indít minket arra, hogy törődjünk az üdvösségünkkel, törődjünk a szabadulással, a váltsággal. A halál bizonyossága indít arra, hogy minél előbb keressük Jézust, s Benne a magunk számára az üdvösséget és az örökéletet elnyerjük.

Én nem félek a haláltól, mert tudom, hogy meghalok, de a halál csak a testem halála lesz, annak is csak a nagy feltámadás napjáig, amikor lelkemmel egyesülve örökké élni fog a Krisztus által szerzett dicsőségben. Milyen jó lesz ott vele együtt lenni.

IMÁDKOZZUNK: Érettem halált szenvedett Megváltóm, bűneim súlyától megfáradva, Hozzád emelem könyörgő szavam, oldj fel engem a földi halál isszonyatától, s lássam meg a Te örök dicsőségedet. Ámen.

—Krisztus meghalt, hogy az én halálom erejét elvegye. —

E.A. (Magyarország)

42