Csendes Percek, 1964 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1964-03-01 / 2. szám

HÉTFŐ, MÁRCIUS 2.

Olvassuk: Lukács 24:13—15.

»Feltámadott az Ur!« (Máté 28:6.) »Bizonnyal feltámadott!« (Luk. 24:34.)

A keresztyénség első napjaiban ez a köszöntési forma több volt üres szokásoknál: titkos jeladás és hitvallás volt ez.

Sokan közülünk olyanok, mint az emmausi tanítványok voltak azon az első húsvéti napon: szomorú lelki szemeink nem képesek meglátni a velünk menetelő Krisztust. Igaz ugyan, hogy szavai valami megmagyarázhatatlanul boldog gerjedezést keltenek bennünk, de teljes értelmében, csak akkor fogjuk ezt fel, amikor már eltávozott tőlünk... Mennyi örömtől fosztjuk meg magunkat azzal, hogy jobban hiszünk testi értelmünk okoskodásainak, mint az írások és a Lélek bizonyságtevésének!

Az Ur bizonnyal feltámadott! Él! Velünk van! Bár emberi természetére nézve nincs többé e földön, de istensége, fensége, kegyelme és Lelke sohasem távozik el tőlünk. Hiszed-é ezt? Ha igen, ismételd akkor a feleletet: »Bizonnyal feltámadt!« és éld hétköznapjaid is ebben a győzedelmes hitben!

IMÁDKOZZUNK: Oh Urunk, világosítsd meg a mi lelkünk szemeit is, hogy értve értsük az írásokat! Tárd fel előttünk is halálod titkát feltámadásod fényében! Hadd gerjedezzen bennünk a lélek, hogy bizonyságot tehessünk mások előtt a Veled való találkozás boldog tapasztalatáról. Engedd, hogy ne csak szánk, de életünk is zengje a Te megváltó hatalmadat! A mi élő Krisztusunk nevében kérünk. Ámen.

— Krisztussal járva boldog az élet! —

E. G. Emler (Indiana.)

4