Csendes Percek, 1962 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1962-03-01 / 2. szám

KEDD, ÁPRILIS 3.

Olvassuk: I. Korintus 13:1—7.

»Ki-ki amint eltökélte szívében, úgy adjon, ne kedvtelenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.« (II. Korinthus 9:7.)

Volt egyszer egy bennszülött, aki vadonban élt. A bennszülött megismerkedett egy misszionáriussal. Történt azután egyszer, hogy a misszionárius visszatérni készült saját hazájába. A bennszülöttet nagyon elszomorította a misszionárius távozása. Az indulás napján egy gyönyörű tengeri kagylót vitt búcsú ajándékul a misszionáriusnak.

A misszionárius nagyon örült az ajándéknak és különösen meghatotta őt, hogy a bennszülött az ajándékot messziről hozta. »A kagyló gyönyörű — mondta a bennszülöttnek — és még többre értékelem, mert olyan messziről hoztad.« A bennszülött arca ragyogott az örömtől és csak annyit mondott: »a hosszú út hozzátartozik az ajándékhoz.«

Ajándékunk Krisztusnak az, ha tanítványává leszünk. Krisztus örül, ha szolgálatába állunk. Különösen akkor, ha hűségesek maradunk hozzá mindenkor és mindejn körülmények között. Akkor is, amikor kinevetnek. Az üldözések, az önmegtagadás és az áldozathozatal idején is!

IMÁDKOZZUNK: Mindenható Isten, édes Atyánk, mit adhatnánk néked, ami már úgyis nem a tiéd. Könyörgünk segíts bennünket, hogy adományunk jelentse egyben szolgálatunkat és önmagunk odaszentelését. A mi Urunk nevében kérünk, Ámen.

— Mibe kerül nekünk valójában az, hogy tagiítványok vagyunk? —

Omer A. Kearney (Iowa)

36