Csendes Percek, 1958 (6. évfolyam, 31-36. szám)
1958-09-01 / 35. szám
Szombat, szeptember 20 Olvasd 122. Zsoltár El nem hagyván a magunk gyülekezetét ... Car TMIEKKOROMBAN egy ikis városban éltünk, egy ^ másik országban. Oda küldték apámat egy gyár építésére. Sokáig úgy éltünk, hogy nem érintkezhettünk más keresztyénekkel. De apám elhozta vigasztalásunkra Isten igéjét. Hosszú ideig a mi családunk volt az egyetlen, amely a Szent Biblia kőiül összeült. Minden vasárnap ugyanabban az időben — 10-től 11-ig — megtartottuk a magunk istentiszteletét, imával, zsoltárénekléssel. Sokszor nem értettük, miért kellett mindig ugyanabban az ideiben gyűlnünk össze, mikor a mi családunk volt csak ott. Gyakran iskolai összejövetelre kellett volna mennünk, de sohase mehettünk: abban az időben otthon kellett lennünk a mi családi istentiszteletünkön. Ez is tanuságtétel volt keresztyénségünk mellett. Most, évek múltán, nagyon hálásan gondolok édesapámnak erre a tanító nevelésére. Az ő elve hozott engem Krisztushoz és szerettette meg velem Krisztus egyházát, az az elv, hogy sohase mulasszuk el összej'öiveteleinket. IMÁDKOZZUNK: Mennyei Atyánk, köszönjük Neked a tanítást, melyet Tőled kaptunk szüléink által. Köszönjük, hogy megtanultuk szeretni a Te egyházadat. Tanits meg még jobban szeretnünk gyermekeid közösségét. Krisztus nevében. Ámen. MA EZEN GONDOLKOZZUNK: Isten iräatli szeretetünket mutatjuk ki minden alkalommal, amikor őt imádni összegyűlünk. Rasberry Károly L. (Arkansas) A szeretet megnyilatkozik istentiszteletünkben. Napi bibliaolvasás — Márk 7:1-37