Csendes Percek, 1956 (4. évfolyam, 19-24. szám)

1956-03-01 / 20. szám

SZOMBAT, MÁRCIUS 31. OLVASD: Márk 15:33-38.

“Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Márk 15:34.

M EGKINZOTTAN, megcsufoltan, elhagyottan szenved

a kereszten az Emberfia. Halála előtt az elkékült, megvonagló ajkak a XXII. zsoltár első versét sírják az ég felé: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”

Minden fájdalmak legnagyobbika az, ha érezzük, hogy Isten elhagyott minket. A Zsoltárirónak ez a fekete himnusza a Krisztus ajkán azonban, még a kereszten is, az Atyába vetett fiúi bizalom volt. A véges szenvedések pokoli kínjában, a végtelent s örkkévalót keresi a lélek.

“A főpapok is csufolkodván az írástudókkal és vénekkel egyetemben, azt mondják vala: Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani.” (Máté 27:42.)

Hogy tudta volna Krisztus magát megtartani, amikor azért ihalt meg, íhogy megmentsen minket. A mi megkegyelmezésünket hirdető isteni okiratnak a kereszt a pecsétje. Az Ö drága vérének kihullott harmata volt a mi váltságdíjunk. A mi kegyelem-levelünket az Ő vérével írták.

A kereszten, kínban vonagló és felsíró ajkak nem szemrehányást tesznek Istennek, de megmutatják, hogy tűzön és véren keresztül is, Isten felé tör a szenvedő lélek, mert egyedül Isten adhat neki örök békességet.

I MÁDKOZZUNK!

örökkévaló Isten, az én lelkem nyugtalan mind addig, amig Te benned meg nem pihen. Adj bátorságot nekem ehez a vészekkel teljes földi élethez. Tanits meg engem bizalommal hozzád imádkozni. Engedd, hogy úgy emeljem életem keresztjét, mint az én Mesterem, aki meghalt érettem. Cselekedd, hogy békességet találjak benned. Krisztus nevében kérlek, hallgass meg engem. Ámen.

MA EZEN GONDOLKOZZUNK:

“Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” (Luk. 23:46.)

Ferrer M, Kornél (Fülöp-szigetek)