Bogdányi Gábor, Fabiny Tamás, Prőhle Gergely szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 15 (2009). Különszám

Hozzászólások módszertani szemszögből - VINCZE CSABA: Önfenntartó és értékőrző egyház

den élő szervezet cseréli a sejtjeit: kígyó a bőrét, kutya a bundáját. Amelyik ezzel „szakít", elpusztul. A baj szerintem nem az, ha építünk, hanem ha feleslegesen, ötletszerűen építünk, és nem bontunk. Az előbbi példánál maradva: a kígyó sem egymás fölé növeli a bőrét, hanem cseréli. (Ötletszerűnek érzem azt, ha a hangosabb szava dönt, de azt is, ha teljesen az állami pályázati rendszer bakugrásainak követői leszünk.) Az egyházvezetés talán legnehezebb feladata lenne, hogy kijelölje a bontandó vagy eladásra kerülő ingatlanokat. Sokkal összetettebb a kérdés, mint a katolikus egyházban, mert mások a tulajdonviszonyok. Ott a püspök rendelkezik „mindennel". Nálunk az egyházközségek „önállósága" csak látszat, hisz többnyire anyagi erejük csekély. így a „rendelkezés" lehetősége korlátozott. Az önállóság viszont - ami, valljuk be, sokszor a lelkész akaratát jelenti - korlátozza az egyház vezetését. (Az építési bizottság javaslatai is gyakran elakadnak az „önállóság" bástyáinál.) Az infrastruktúránkat, épületeinket gondolkodásunkban eszközként és nem célként kell megjelölni, de nem is szabad megfeledkezni róluk. Mert romlandók. (És ha szakszerűtlenül bánunk velük - ami bizony előfordul -, gyorsan elpusztulnak.) Az elmúlt évtizedek örvendetes építései mellett megkéstek a felújítások, vagy néha olyan szakszerűtlenül készültek el, hogy többet ártottak, mint használtak. (Divat ma a padlástér-beépítés és a pincehasznosítás. De többnyire kétes értékű és költségesen fenntartható „eredményre" vezet, vagy éppen kárt okoz. Több templomnál nehéz cserépre cserélték a palát, amit nem bír el az alatta lévő szerkezet. Néha szárítás helyett elnedvesítjük a falat cementvakolattal vagy „jól záró" műanyag ablakokkal.) A szocializmustól megkímélt nyugati szomszédoknál az a „divat", hogy ne ázzon be a tető, és elvezessék a csapadékvizet. Nálunk sok a kampány, amelyeket az építőanyag-gyártók érdeke mozgat. Az új beruházásoktól valóban óvakodni kell, hisz a meglévő ingatlanvagyonnal sem bírunk. Jelenleg több milliárd forint értékű beruházást szeretnénk - elsősorban intézményeinkben - megvalósítani, legalább tízszer annyit, mint amire lehetőség van. E téren fordulatra lenne szükség. Az Országos Egyházi Irodának össze kellene hasonlítani intézményeink adottságát, és javaslatot tenni a lehetőségekkel szinkron fejlesztésekre. Csak ott, ahol szükséges, ahol leginkább indokolt, kellene tervezni. Az anyag önellentmondásának érzem, hogy miközben szakítani kíván a „beruházás-központú gondolkodással", Budapesten „önálló ifjúsági konferencia központot" létesítene, és létrehozná az „Elcsendesedés Házát". Nem vitás, hogy ezekre szükség van, de van néhány iskolai és gyülekezeti terem, amely közös használattal e célra jó lenne (esetleg bázisközössége is lenne). Elcsendesedésre kiválóan alkalmasak télen a Balaton-parti üdülőink, év közben pedig gyülekezeti termeink. c) A felsőoktatási kollégiumok biztosan előnyösek lennének. Meggondolandó, hogy a csak részben kihasznált középiskolai diákotthonok területén nem szervezhetők-e meg. (Vidéki diákként éltem én is öt évig Budapesten, de akkor hétvégén is ott voltunk, így ott jártunk templomba is. Őrzöm a kelenföldi és Deák téri istentiszteletek emlékét.) d) A kiemelt stratégiai célokról szóló fejezetet (6.) jól átgondoltnak vélem. Az oktatásról írottakat is. Bár itt sem tenném „uralkodóvá a vállalkozói és pályázati szem-