Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról
Az alábbiakban Horn Ildikó 7 megközelítéséhez kapcsolódva a fenti kép módosítására teszünk javaslatot. Terjedelmi okokból, továbbá újabb források és mondandó híján nem foglalkozunk az életút egészével, hanem kizárólag ott kezdjük el a vizsgálódást, amikor János Zsigmond anyjával, Izabella királynéval mintegy öt esztendei kényszerű távollét után visszatér Erdélybe. Aligha tévedünk, ha gondolatmenetünk kiindulópontjaként leszögezzük: a felekezeti hovatartozást és a követendő valláspolitikát illetően több fényévnyi távolság van a visszatérő királyné és gyermeke, továbbá leghűségesebb hívük, a visszahozatalukban is hatalmas érdemeket szerzett Petrovics Péter között. Emlékeztetnék itt arra, hogy Petrovics Péter helytartó - bizonyára hoszszabb távú politikai elképzeléseivel is összefüggésben - nem egyszerűen a reformáció támogatója volt, hanem programosan olyan prédikátorokat fogadott fel maga mellé, akik eltérő dogmatikai elképzeléseket vallottak ugyan, de egyek voltak abban, hogy semmiféle visszautat vagy kompromisszumot meg nem engedve, radikálisan és véglegesen szakítottak a katolicizmus egész intézmény- és dogmatikai rendszerével. A részletes dogmatikai elemzést mellőzve is leszögezhetjük, hogy az a Francesco Stancaro, aki egészen Petrovics haláláig több offenzívában is igyekezett meggyőzni igazáról az erdélyi gyülekezeteket, nem csupán azzal a nézetével keltett feltűnést, hogy Krisztus csak emberi természete szerint lehet közvetítő Isten és ember között, hanem a szertartások elszánt megtisztításával és leegyszerűsítésével is. A vele határozottan szembeszálló Dávid Ferenc tehát egyáltalán nem túlzott, amikor a Dialysis scripti Francisci Stancari című művében felemlegette, hogy Németországban, Lengyelországban és Magyarországon is heves viták kísérték fellépését. Dávid nyilvánvalóan célzatosan kitért itt a Bártfán lezajlott vitára, ahol Stancaro meg sem hallgatta a híres és érdemes Leonard Stöckelt és társát, továbbá az 1555 tavaszán Mansfeldben történtekre, ahol hasonlóan cselekedett. A magyar egyháztörténeti szakirodalomban jóval ismertebb Kálmáncsehi esetében nem is kell részletesen bemutatnunk, hogy ő nem egyszerűen Zwingli úrvacsoratanának volt a követője, hanem a templomok megtisztításának szigorú és következetes harcosakén lépett fel, akinél az evangéliumi egyszerűség követésének jelszava az egyházszervezeti és szertartási rend gyökeres átalakulásával párosult. Könnyen belátható, hogy a vallási élet egészének ilyen radikális, a hagyományokkal kíméletlenül szakító átrendezési kísérlete jól összhangba hozhatónak látszhatott egy olyan politikai elképzeléssel, amelyben a középkori Magyarország keleti területein létrejövő politikai alakulat önálló entitásának kiépülését nem korlátoznák az ország egyéb területeivel közös tradíciók. Petrovics egy ilyen koncepció jegyében küldte ki vagy vitte magával prédikátorait a keleti országrész nagy centrumaiba Izabella és János Zsigmond visszaérkezése előtt is, s ennek érvényesítésére törekedett egészen haláláig. Bár forrásaink nem szólnak arról, hogy e tekintetben drámai összeütközés lett volna a királyné és a helytartó között, időnként megragadhatóvá válik a hatalmas különbség. Alaposabb tanulmányozásra méltónak látszik például néhány Veress Endre által hivatkozott dokumentum. Egyfelől Izabella királynénak a lengyel követ számára adott válasza, amely a Staatsarchiv Polonica anyagában található, s amelyben arról beszél, hogy a templom rongálása az ő és a fia tudtán kívül történt, mert ők rendíthetetlen hívei az egyháznak; másfelől egy olyan levél, amelyet János Zsigmond írt 1557 janu-
