Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Seminarium Ecclesiae - KICSI VALÉRIA: Keresztény közösségek Törökországban

alapuló „török tudat" jelentette. így érthető, hogy az új adminisztráció úgy tekintett az etnikai és vallási kisebbségekre, mint a szeparatizmus lehetséges veszélyének hordozóira. A nemzetállam megteremtésére tett erőfeszítések időben többé-kevésbé egybeestek a nagy gazdasági világválság éveivel, s e két tényező együttesen vezetett azoknak a gazdasági szabályozásoknak a bevezetéséhez, melyek a kisebbségeket különösen sújtották: valamennyi vállalkozásba nagyarányú török tőkét kellett bevonniuk, az alkalmazottak bizonyos hányada is török kellett, hogy legyen; de a vállalkozás vezetésében is helyet kellett kapniuk a törököknek. Ugyanakkor bizonyos foglalkozásokat most már kizárólag ők űzhettek, leginkább az orvoslás és a jog területén. A gazdaság „törökösítése" mellett 1935-ben törvény írta elő a vezetéknevek használatát, s ekkor erőteljes nyomás nehezedett a keresztény és zsidó kisebbségre, hogy török vezetéknevet jegyeztessen be magának. Egyidejűleg azonban egy másik kampány is kezdődött, s nagyon megkeserítette a kisebbségek hétköznapjait: a vatandas türkce konus, azaz „honfitárs, törökül beszélj" mozgalom során főleg a görögöket és zsidókat komoly atrocitások érték. (Az üzleteket és a lakásokat felgyújtották, a görögöket és zsidókat pedig súlyosan bántalmazták, ha a nyilvános helyeken nem törökül szólaltak meg.) Ugyancsak 1935-ben a kisebbségi felekezeteknek nyilatkozniuk kellett a vagyoni helyzetükről. Nyilvántartásba vették ingatlanaikat, s amelyeknek tulajdonjogát nem tudták igazolni, azokat államosították. Később az állam harmadik félnek adta el az így szerzett vagyont, így csaknem lehetetlenné vált az ingatlanok későbbi visszaszerzése. Szempontunkból a kor hangulatát igen jól illusztrálja az igazságügy-miniszter 1930-as nyilatkozata, melyben egyértelműen kijelenti, hogy az országban a törökök az urak, a nem törököknek pedig annyi joguk van, hogy az előbbieket szolgálják. Bár a miniszter feltehetően elsősorban a kurdokra - tehát nem vallási, hanem etnikai kisebbségre gondolt, de a vallási kisebbség is hasonló „elbírálás" alá esett. Az iskolákba, laktanyákba és közintézményekbe ekkor került ki Atatürk elhíresült kijelentése: Ne mutlu Türküm diyene!, melyet körülbelül úgy fordíthatunk magyarra: milyen boldog vagyok, hogy töröknek mondhatom magam! (Vagyis nincs hely más identitásnak, csak a töröknek.) A kisebbségi nyelvhasználat teljesen kiszorult a nyilvános életből, tekintet nélkül a vallási hovatartozásra. Mind a muszlim lázok, cserkeszek, albánok, mind a keresztény grúzok, örmények, görögök tartózkodtak attól, hogy saját szűkebb környezetükön kívül anyanyelvükön beszéljenek. (Ez a tiltás az 1950-es években jószerivel megszűnt, de rendkívül beszédes adat, hogy hivatalosan 1991 óta ismerik el a kurdot Törökországban beszélt nyelvként.) A második világháború alatt a különböző kisebbséghez tartozók további megpróbáltatásokat szenvedtek el. Törökország az „aktív semlegesség" politikáját folytatta, s a „belső ellenséget", a megbízhatatlannak tartottakat igyekezett a lehető legerősebben ellenőrizni. 1942 novemberében bevezették az úgynevezett tulajdoni adót, mely a kisebbségekkel szembeni állami szintű bizalmatlanság egyik markáns kifejeződése volt, és az 1939-től jelentkező gazdasági nehézségekért egyértelműen a kisebbségeket tette felelőssé. A törvény értelmében az adó mértékét a vallási hovatartozás alapján hatá-