Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - HORVÁTH PÁL: A „történeti" és az „igazi" (Joseph Ratzinger/XVI. Benedek: A Názáreti Jézus)

és a nyáj motívuma Jézus messiási titkát, a Logosz közöttünk lakozásának misztériumát világítják meg. Ratzinger Názáreti-elemzésének utolsó két építőköveként Péter hitvallásának és Jézus színeváltozásának tárgyalása következik. Ami a péteri hitvallás négyféle szöveghagyományát illeti, a szerző Márk legősibb, legegyszerűbb „te vagy a Messiás" formuláját tekinti Pierre Grelot véleményére támaszkodva a leghitelesebbnek, de leszögezi azt is, hogy valójában nem rekonstruálható, hogy mit is mondott Péter, mi volt, lehetett az apostol Jézus-értelmezésének pontos tartalma, formája; annyi bizonyos csupán, hogy e kijelentés tartalma Jézus istenségének megsejtése irányába mutató hitvallás lehetett, amely összhangban áll a Mester által személyében és szavaiban megtestesített őskrisztológiával, amelynek igazi jelentését az apostolok közössége is csak hosszú szellemi küzdelem árán, a Feltámadott dicsőségének megtapasztalásában volt képes felismerni. Mintegy ezt a hitvallást értelmezi tovább a színeváltozás története, Jézus megdicsőülésének elővételezése, egy olyan elővételezett parúzia pillanata, amelynek teljes jelentését Péter és társai ott és akkor nem ismerik ugyan fel, de valami érzelmileg megrendítőt akaratlanul is átélnek és átéreznék az Atya és a Fiú fokozatosan feltáruló szeretettitkából. A Názáreti alakját, a benne és általa kibontakozó krisztológiát elemző Ratzinger könyve utolsó fejezetében Jézus önmagáról tett kijelentéseinek elemzésére vállalkozik, amelyek - úgy tűnik, már akkor is, de azóta is - éles ellentétben állnak azokkal a fogalmakkal, amelyekkel a környezet próbálta, a történelem és az evilágiság helyzeteihez tapadva értelmezni az alakját. Azokról a krisztológiai felségcímekről van szó itt, mint az Emberfia, a Fiú, az Isten Fia vagy Jézus rövid és titokzatos, Isten Mózesnek adott önkijelentését idéző önmeghatározása: „Én vagyok". A környezetében lévők is mondták Jézust Felkentnek (Messiás), Úrnak (Küriosz) és tartották Isten fiának vagy éppen a zsidók királyának is, ám számukra ezek a címek és nevek a kultikus és politikai közbeszéd olyan elemei voltak, amelyek megmaradtak az evilágiság jelentés- és értelmezéstartományának keretei között. Az önmagáról beszélő Jézus többnyire elhárította magától ezeket a címeket, és a leggyakrabban az Emberfia kifejezéssel illette magát, amelynek tartalma a hagyományból leginkább Deutero-Izajás és Dániel szóhasználatára utal, és Ratzinger következtetése szerint Isten és ember az üdvtörténetben megvalósuló vagy helyreálló radikális egységének gondolatát hordozza magában. Amikor Jézus önmagáról mint Fiúról beszél, Isten szentháromságos titkába kínál betekintést, JHWH egykori radikális önközlését ismétlő „Én vagyok"-ja pedig az a végső, leleplező üzenet, amely Isten közöttünk való létét, megtestesülését teszi nyilvánvalóvá, amelyet a Názáreti szenvedése, kereszthalála és feltámadása tesz az ősegyház ébredező hitében és nyiladozó értelmében egyértelművé és világossá, és ezáltal teljesedik ki az a Názáreti által megélt és megfogalmazott krisztológia, amely hiteles és biztos hagyományként vált alapjává az egyház hitének, annak a dogmatikai tradíciónak, amely Péter csak talán hiteles, ám biztosan igaz evangéliumi szavával azt hirdeti, hogy „te vagy Krisztus, az élő Isten Fia". Ha valaki Benedek pápa könyvét azzal a várakozással veszi kézbe, hogy annak lap-