Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.

I cl gondolat vándordíján tartósnak bizonyult; megteremtette a három, a középkor folyamán (és később is) meghatározó szerepet betöltő európai régió - Itália, Franciaország és Németország - alapjait.

10 Az egységes birodalom megszűnésének és a császári hatalom fokozatos elenyészésének logikus eredménye volt a helyi, tartományúri hatalom növekedése. Ennek érdekes és messzire mutató hatású következménye lett: a vazallusok szinte egyenrangú felekként alkudoztak és szerződtek az uralkodóval. Sőt nem egyszer ők voltak azok, akik szövetségkötéseknél kezeskedtek a királyi szó betartásáért, s gyakorivá váltak a király és vazallusai közötti szerződések, különösen a nyugati frank területen. Ezekben a homo fidelis, a hű vazallus párjaként megjelenik a rex fidelis. Az uralkodó mintegy az általa kormányzottak felügyelete alá helyezte magát: a kölcsönös hűségeskü alapján az alattvalók figyelmeztethették a királyt, ha valamely intézkedésével megsértette jogaikat, sőt akár kényszert is alkalmazhattak vele szemben. A vazallusjog védelméből alakult ki az európai rendiség s ezen keresztül az alkotmányos állam gondolata.

11 Keleti (német) területen ugyan ritkábbak az ilyen, uralkodó és alattvalói közötti szerződések, mint a nyugati (francia) részben, de ez nem azt jelenti, hogy német földön nagyobb lenne az uralkodó hatalma. A tartományurak egyre nagyobb önállósága felborította a kialakult status quót. A világi országnagyok törekvéseivel szemben a központi hatalom egyedül a főpapságra támaszkodhatott. Kölcsönösen egymásra találtak: a püspökök támogatták a királyi trónt a széthúzó erőkkel szemben, a király pedig világi hatalmával és tekintélyével segítette az egyház céljait. A verduni szerződés után az állam és az egyház kapcsolatrendszere eltérően alakult Nyugati- és Keleti-Frankföldön. Nyugaton Kopasz Károly (ur. 840-877) bár uralkodásának elején a világi urak hatására megkísérelte a püspökök állami befolyásának csökkentését, végül jobbnak látta a kialakult rendszert fenntartani, és - kölcsönösségi alapon - ugyanúgy a főpapokra támaszkodott, mint apja és nagyapja. A gyakorlatban ez a törvényhozásban volt leginkább érzékelhető: a püspöki zsinatok egyházi és állami kérdésekben egyaránt döntöttek; határozataikat pedig az uralkodó hirdette ki, akkor is, ha kizárólag egyházi vonatkozásuk volt. Keleten azonban Német Lajos (ur. 843-876) el tudta választani egymástól az egyházi és az állami törvényhozást. A püspöki zsinatok határozatai itt csak egyházi ügyekre szorítkoztak, s kihirdetésükről is maguk gondoskodtak, nem a király. A világi törvénykezés pedig nem terjedt ki az egyházi kérdéskörre. A keleti frank birodalom így nem függött annyira a püspököktől, mint a nyugati. A verduni egyezmény hosszútávon jelentős hatással volt a pápaválasztásra, illetve a császárkoronázásra is. Már korábban, I. Pelagius pápa (ur. 556-561) óta szokássá vált, hogy a császár (vagy az ő nevében a ravennai exarcha) megerősítése nélkül nem szentelhették fel a megválasztott pápát. Amíg csak Bizáncban volt császár, ez a jog egyértelműen rá vonatkozott. Ez a gyakorlat csak azokban az átmeneti évtizedekben szünetelt, amikor a pápaság már eltávolodott Bizánctól, Nyugaton pedig még nem volt császár. A Nagy Károlyt 800 karácsonyán császárrá koronázó III. Leó pápa után csak 816-ban kellett legközelebb pápát választani; az ekkor megválasztott IV. István (ur. 816-817) már nem a bizánci uralkodónak, hanem Jámbor Lajosnak jelentette ezt be