Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

imperii kifejezés csupán a római birodalom felújítását jelenti. Azonban sokkal inkább abból állt, hogy az isteni világrendet, annak keresztény megvalósítását az új res publica Christianában megteremtsék. A frank uralkodóeszménynek - mint láttuk - az az ószövetségi dávidi királyság volt az előképe, melynek beteljesedése a Messiás országának eljövetele. Nagy Károly birodalma ilyen áttételeken keresztül nyerte el azt a küldetéstudatot, amely szerint Istentől kapott feladata, kötelessége Krisztus megváltó művét mintegy folytatni, beteljesíteni, hiszen a keresztény közösség, vagyis az egyház egyet jelent a Birodalommal, s az egyház pedig Krisztus titokzatos teste. így a Birodalom Krisztus szentségi jelenlétének valósága által testesíti meg a messiási királyságot.

65 800 karácsonyán Rómában a pápa a karácsonyi mise alatt, nagy nyilvánosság előtt császárrá koronázta Károlyt, de ez nem jelentette automatikusan azt, hogy Bizánc is elismerte ezt a titulusát, sőt inkább trónbitorlásnak tekintették.

66 Különlegessé teszi ezt a koronázást az is, hogy Nyugaton nem volt előzménye, így kidolgozott szertartásrendje sem. Római pápa eddig még senkit nem koronázott meg, legfeljebb felkent. Mivel nehezen lehet feltételezni a jogban és politikában gyakorlott III. Leó pápáról,

67 valamint környezetéről a tudatos és nyilvános törvénysértést, vélelmeznünk kell, hogy volt valamiféle jogalap, legalább Nyugaton ismert hagyomány, amely azonnal értelmezhetővé tette a nem bennfenntesek számára is a meglepetésszerű eseményt. Károlyt hosszas egyezkedések után végül 812-ben a bizánciak is elismerték császárnak, de gondosan kerülték, hogy ezzel kapcsolatban a Római Birodalomra bármiféle utalást tegyenek. Ez érthető: Bizánc teljes joggal vallotta a Római Birodalom folyamatosságát, annak ellenére, hogy a nyugati birodalomrészben 476 óta nem volt augustus. Keleten azonban töretlen a kontinuitás, s ugyan Nyugat kormányzására gyakorlatilag képtelenek voltak, a Birodalom teljességének eszméjét fenntartották. A Diocletianus által bevezetett, bár 476 óta nem működtetett tetrarchia-rendszer alapján nem okozott eszmei és államjogi gondot a nyugati császári titulus újraélesztése. Az más kérdés, hogy véleményük szerint Nyugat nem volt alkalmas a birodalmi eszme megvalósítására. Meszszire vezetne azonban témánktól Nagy Károly és a bizánci birodalom összetett kapcsolatrendszerének elemzése. Károly sem akarta túlzásba vinni „rómaisága" hangoztatását, ezért nem egyszerűen a „rómaiak császárának" (imperátor Romanorum) nevezte önmagát, hanem inkább „császárnak, aki a Római Birodalmat kormányozza" (imperátor Romanum gubernans impérium).

68 Bár elég bizonytalan ennek a különbségtételnek az értelmezése, de életrajzíró kortársával, Einharddal

69 együtt feltételezhetjük, hogy ez a titulus szerényebbnek tűnt a számára, amely nem sérti a konstantinápolyi legitim császár érzékenységét: „Ebben az időben vette fel a császári és augustusi nevet, de ettől eleinte annyira idegenkedett, hogy amint később megerősítette, azon a napon nem lépett volna be a templomba, bármilyen kiemelkedő ünnep is volna, ha a pápa szándékát előre tudja. A cím felvétele miatt keletkezett irigységet, amellyel állítólag megbántotta a [kelet-] római császárokat, nagy türelemmel viselte. Nagylelkűséggel győzte le az ő dacosságukat, hiszen azoknál kétségkívül sokkal kiválóbb volt, sűrűn küldött hozzájuk követségeket, leveleiben pedig testvéreinek nevezte őket."

70 Általánosan szoktuk alkalmazni a „birodalom" megjelölést a Karolingok uralma alatt álló területre. Ha azonban összehasonlítjuk más birodalmakkal, meglepve kell tapasz-