Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Mítosz és egzisztencia (Rudolf Bultmann: Hit és megértés.Válogatott tanulmányok)

Ii megigazulás tanával. A par excellence bibliai hitről van ugyanis szó, amely nem a láthatóra - a kérügma „történetileg megragadható valóságmagjára" - néz, hanem a láthatatlanra, arra, ami megragadhatatlan dologisága szerint; a nem látott dolgok valóságaként értett hitről van szó (Zsid 11,1). A mitológiátlanítás tehát a páli, lutheri tan logikus folytatása, alkalmazása a megismerés területére, az istenismeretre. A bibliai szerzők írásaikban a maguk egzisztenciális érintettségét, azaz hitüket fejezték ki, s tették ezt persze mitikus nyelven; csakhogy ezzel végérvényesen eltüntették, hozzáférhetetlenné tették Jézus történetiségének tényeit. Nem Jézus történetiségét tehát, ahogy némelyek (félre) értették Bultmannt, hanem az ahhoz való hozzáférés lehetőségét, így aztán a mai ember, ha Istenről akar beszélni, szintén csak a maga egyéni érintettségéről beszélhet. A történetiség fontosságának, a történeti Jézus jelentőségének, valamint a kérügmával való kapcsolatának kérdését maguk Bultmann tanítványai (Käsemann, Bornkamm, Ebeling, Fuchs) kritikailag vetették fel újra. Már az 1950-es években vitába szálltak a mesterrel, hivatkozva arra a vitathatatlan történeti érdeklődésre, amelyről - mint Käsemann írta 1953-as vitaindító előadásában - az evangéliumok puszta megléte már önmagában vitathatatlanul tanúskodik: ez egyenesen kötelezi a teológiát, hogy komolyan vegye Jézus történetiségét. Természetesen nem visszatérés ez a régi, naiv, pozitivista Leben/esu-kutatás módszeréhez, amely az evangéliumok közléseit „egy az egyben" történeti faktumnak tekintette, és amelynek erőfeszítései így végül kudarcot vallottak - ilyen visszatérés, éppen Bultmann munkásságának jóvoltából, soha többé nem volt lehetséges. A Bultmann-tanítványok a különböző korúnak tekintett hagyományrétegek szétválasztásával igyekeztek eljutni a fennmaradt, Jézusra vonatkozó, illetve Jézus által mondott „eredeti szavakhoz" (ipsissima verba), feltárva az eredetiség összetett kritériumait. A magyar válogatásban is szereplő előadásában, illetve 1959-es, Az őskeresztyén igehirdetés viszonya a történeti jézushoz című munkájában (297-315. o.) Bultmann lényegében visszautasítja tanítványai és a témához hozzászóló többi kritikusa kritikáját (ezek főbb munkáit lásd: 297. o. 1. jegyz.). Újból vázolja „a történeti Jézus és a Krisztus-kérügma között fennálló különbségeket" (298. o.), megismétli e kettő viszonyára vonatkozó nézetét, tisztázza a koncepciójával, kijelentéseivel kapcsolatos félreértéseket, és végső soron, mindezek alapján, továbbra is lehetetlennek tartja a kérügmának, a kérügma tárgyának „objektív" történeti igazolhatóságára irányuló próbálkozásokat. A magyar teológiában a Bultmann-recepció sovány eredményeket mutathat fel. Karner Károly önállóan is megjelent igényes tanulmánya (1944!) nem válthatott ki érdemi visszhangot s a kötet bibliográfiája szerint Pákozdy László Márton 1955-ös írása után legközelebb csak jó négy évtizeddel később, 1996-ból olvasható magyar nyelven egy tanulmány Bultmannról - egy katolikus szaklapban, a Vígíííában jelent meg -, és még ez is fordítás, a német Heidegger-tanítványtól, Otto Pöggelertől származik (mármint ha nem számítjuk ide Nagy Barna 1999-ben a Kálvin Kiadónál megjelent, ám jó hatvan évvel korábban, 1936-ban írott disszertációját, lásd a bibliográfiában, 22. o.). Teológusaink alapvető fenntartásokkal, meg nem értéssel fogadták Bultmann nézeteit, aminek az ismert szellemi és politikai összetevők, valamint Barth magyarországi hatásának