Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.
Klasszikusokról - MEHMET KAPLAN: Yahya Kemal túlvágya
Nosza! Felvonva vitorlád egyedül kell menni, A szemed vissza se nézzen, ne marasszon semmi! Ha színét veszti a kékség, a határt elérted... (Bede Anna ford.) Jellemző azonban, hogy Yahya Kemal itt is figyelmen kívül hagyja az ember és a világ közti - az egzisztancialisták számára döntően fontos - kapcsolatot. A költő túllép a valóságon, álmai birodalmába távozik. Hiszen a vers az alábbi sorokkal zárul: Csak amíg képzeleted hajt, addig tart az élted. (Bede Anna ford.) Míg az egzisztencialistákat a „túl" gondolata egyenesen arra készteti, hogy változtassák meg az anyagi világot, amelyben élnek, addig Yahya Kemal - mint számos régebbi gondolkodó - inkább kivonul a világból. így érthető, hogy a dívánköltőkhöz 12 hasonlóan ő is magasztalja a bort: hiszen a bor is fölébreszti az emberben a „ túl" iránti vágyat. Ez a gondolat uralkodik a Kadri'ye Gazéi (Gazel Kadrinak) című versben, amelyben az „iszik" szó képezi a refrént. Az ital, ugyanúgy, mint a zene, kitágítja a lelket: Isten minden bohémja a megtelő-kiürülő serlegből / A világot fokról fokra elárasztó fényt iszik. A bohém ivás közben megfeledkezik a világról. Azt képzeli, hogy egy hajón van, amely egyenesen Istenhez vitorlázik. Ez azonban csak ábránd, hiszen - mint az egzisztencialisták hangsúlyozzák - az embert egész testi valója az anyagi világhoz köti. Yahya Kemal számára mégis idegen marad az utóbbi gondolat; ő inkább a régi oszmán költők tanítványa. Igaz ugyan, hogy számos nyugati elemet beépített költészetébe, de a világot mégsem veszi komolyan: ebből a szempontból egészen keleti maradt. Életfelfogásának középpontjában a gyönyör áll. Egy sor verse pedig azt bizonyítja, hogy számára a bohém a tipikus keleti ember. Tanpinar hosszan elidőzik ennél a sajátságnál. így fogalmaz: „A személyes, a belső emberi vonás valójában mindkét nyelvű verseiben (oszmántörök és újtörök - a ford.) a bohém szóval ragadható meg. S itt egyáltalán nem fontos, hogy újtörök költészetében csak néhány alkalommal fordul elő ez a kifejezés; hiszen amit jelöl, meghatározza az egész embert és nehéz helyzetekben tanúsított viselkedését. A »bohém« szó stílust jelent, amelyet az ember a léttel szemben ölt magára. A bohém sztoikus módon viseli a sorscsapást, csupán csöndesen lázad, felülről nézi az életet. A bohém távolságtartással mosolyog az életen, nyugodtan fogadja a halált, semmit nem kíván önmagának, éppen ezért mindent megtalál önmagában, s belülről fakadó gyönyörrel igyekszik elégetni önmagát." Yahya Kemal az Eski Siirin Rüzgäriyle (Régi versek áramában) címmel összegyűjtött költeményeiben gyakorta visszatér a bohém alakjához. A bohém általában végső állomásnak tekinti a halált, önmagát pedig a világi örömöknek adja át. Ez az életfelfogás Haj/amhoz 13 közelíti Yahya Kemalt, így a Rubatlerben (Rubáik) az űr-gondolat veszi át a túl-gondolat helyét. A Tegaafülben (Színlelés) például ezt olvassuk: Nem tudom, mi az alanyi és mi a tárgyi, / Ki múlandó a világban és ki maradandó, / A világot betöltő űrt ne érezzük, / A borospoharat ne hagyd üresen, töltsd meg, száki! A cím megmutatja, hogy a sem-
