Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
Seminarium Ecclesiae - KAMARÁS ISTVÁN: A felekezeti identitás a vallásszociológus szemével
formájában pünkösdizmus - jóval gyorsabban terjed, mint a másik három alkotóelem. 30 A keresztény világban valóban globalizáló, a helyi és felekezeti sajátosságokat átíró szerepe is van a pünkösdizmusnak. E hit - vagy irányzat - nemcsak önálló felekezetként jelenik meg, hanem karizmatikus mozgalomként a nagyobb egyházakban is megtalálható, s belülről fejti ki hatását. Bizonyos közösségekben - például a katolikus egyházban is - a hitbeli megújulás egyik fontos és hatásos áramlataként működik, másutt azonban a fundamentalizmust erősíti. Mivel az egyes egyházakon belüli pünkösdi és karizmatikus irányzatok kétségkívül közelebb hozzák egymáshoz a különböző felekezetek híveit - ilyen szempontból eredményesebben működnek, mint megannyi ökumenikus törekvés -, nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy a sokak által jogosan óhajtott ökumené valóban szemben áll-e a felekezeti identitással. A „hivatalos", „felülről vezérelt" és az „alulról jövő", „népi" ökumené egymástól viszonylag önálló életet él, bár nyilvánvalóan hat is egymásra. Egy-egy ökumenikus kisközösségben egészen természetes az interkommunió, míg a „hivatalos" felekezetközi alkalmakon eléggé behatároltak a szerepek, lehetőségek. A lelkiségi és az egyházjogi háttérre tekintve aligha meglepő, hogy - hazánk nagy felekezeteit figyelembe véve - a kétféle ökumené különbségeit a katolikusok körében lehet a legélesebben érzékelni. Onnan nézve Az általam megkérdezett hívek körében - teológiai képzetségük színvonalától függetlenül - eléggé elterjedt vélemény volt, hogy „onnan", vagyis Isten magasságából nézve szőrszálhasogatásnak látszanak az egyes keresztény felekezetek közötti teológiai különbségek. Sokan úgy vélték, hogy ugyanabba a célba tartó, de különböző utakról vagy egyetlen nyelv sajátos nyelvjárásairól van szó. Sokan hajlamosak voltak arra, hogy a különbségeket ne hitelvi, hanem kulturális gyökerekre vezessék vissza. Akár hitelvi, akár kulturális különbségről van szó, mindenképpen föltehető a kérdés: a hitbeli egység erősödése föltétlenül a felekezeti identitás gyöngülésével jár? Másrészt ugyanilyen joggal az a kérdés is föltehető, hogy az identitás védelme nem csupán az el- és bezárkózás álcázott megfogalmazása-e. A rendszerváltás után megnövekedő szabadság- és mozgástérben egyértelműen lefékeződött a hetvenes-nyolcvanas években biztatóan meglóduló ökumenikus folyamat. „Előbb erősödjön meg a mi (katolikus, református, evangélikus) identitásunk, utána majd lehet óvatosan közeledni", hallhatjuk eléggé gyakran. Azonban a különböző embertudományok és a művészetek azt bizonyítják, hogy egy más hit vagy más kultúra jobb megismerése nagymértékben segítheti önmagam jobb megértését, helyesebb értékelését. Igen meggyőzőek a vallásközi párbeszéd azon keresztény képviselőinek (B. Griffith, T. Merton, A. De Mello) a példái, akik az ismerkedésen túlmenően is hosszú időt töltöttek a hindu és buddhista kolostorok által képviselt másik kultúrában, amelynek képviselőivel azután megpróbáltak - méghozzá ígéretesen - szót érteni. Mindeközben nem gyöngült, ám kétségkívül átalakult saját identitásuk: nyitottabbá vált, mentesült bizonyos kulturális korlátoktól. E mentesülés azonban nem érintette magát az eredeti kultúrát - amely identitásuk „anyagát"
