Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - HASZNOS ANDREA: A koptság
tába, hogy az Úrnak szenteljék életüket, így vette kezdetét a szerzetesmozgalom. Sámuel Rubenson azonban arra figyelmeztet, hogy a korai 4. században a monasztikus tradíció nem alkotott egységes formát. 44 A szerzetesség/remeteség különböző formáira utalnak a különböző kifejezések is: monakhosz, 45 anakhórétész 46 és apotaktikosz. 47 Ezek közül csak a harmadik volt új kifejezés; és mivel a papiruszokon leginkább ezzel a szóval találkozhatunk, úgy tűnik, hogy ez volt a hivatalos kifejezés a városi aszkéták egy csoportjára, akik a templomi élethez erősen kötődtek. 48 Az Antal által használt kifejezés, az anakhórétész 49 nem újkeletű, már a Ptolemaiosz-kori papiruszokon feltűnik. A szó eredeti értelme - visszahúzódó - leginkább az adó vagy általánosabban a társadalmi kötelezettségek előli elmenekülésre utal. 50 A szerzetes-anakhóréták azonban nem a hatóságok, illetve az adózás elől menekültek el - bár ilyen eset is volt -, csak fokozatosan húzódtak a sivatagba és a hegyekbe: a társadalomtól visszavonult szent életű aszkéták voltak, s általános tiszteletnek örvendtek, mert az emberek hittek imádságuk erejében - mint Antal esetében láttuk. 51 A két utóbbi kifejezés tehát konkrétabb jelentésű, míg a monakhosz egészen általánosan akár magányos, akár közösségben élő szerzetest jelentett. 52 Az első szerzetesközösségek szintén a 4. század elején alakultak meg Alsó-Egyiptomban. Nitriában Amurt volt a kezdeményező, míg Szkétiszben (kopt Siet) Egyiptomi Szent Mczkariosz alapította meg az egyik legjelentősebb központot, ahol a szerzetesek egy lelki vezető irányítása alatt, külön cellákban éltek. 53 Az ilyen közösségekben ötvöződtek ugyan a koinobita és az anakhóréta életmód jellemzői, mindenesetre ezek is feltétlenül közösségek voltak. Pakhóm (287-346), akit már a kezdetektől a szerzetesség atyjának tekintettek, a szó szoros értelmében tehát nem a legelső közösségalapító; 54 korszakos jelentősége abban áll, hogy megalkotta - nem mellesleg kopt nyelven - az első szerzetesregulát, s annak alapján szervezte meg közösségeit. 55 E közösségek voltak az elsők, amelyeknek a működése nem a „legidősebbek"-nek (seniores, presbyteroi) a fiatalabbak feletti autoritásán alapult, hanem egy leírt, mindenkire vonatkozó, meglehetősen szoros és szilárd szabályrendszert követett. 56 Ily módon már egész kolostori hálózat jöhetett létre, s amikor Pakhóm meghalt, két női és kilenc férfikolostort hagyott hátra. Ezek mind az ő regulája szerint működtek, így a földrajzi távolság ellenére testvérek százait kötötte össze ez a szabályzat. 57 Pakhóm regulája bizonyíthatóan hatott Nagy Szent Vazuléra. (330-379) és Benedekére (T547?), 58 s így mind az orthodox, mind a katolikus szerzetesség számára komoly jelentősége van. Meinardusnak a tanulmány elején idézett megjegyzésére is utalva: a 6. század végére Egyiptom látképét keresztény templomok és kolostorok uralták. 59 Az utóbbiak igen fontos vallási, kulturális és gazdasági tényezővé váltak, megrendeléseik pedig nagy szerepet játszottak a kopt művészet fölvirágoztatásában. A nagy kolostorok művészetéből is láthattunk néhány kiemelkedő darabot a budapesti kopt kiállításon, de olvashatunk is róluk Török László kiállítási katalógusában. A Senute - a kopt szerzetesség egyik legnagyobb alakja - által alapított Fehér Kolostor hatalmas (45 cm hosszú), gazdagon díszített kulcsa 60 (az ilyen kulcsok mérete, illetve díszes kidolgozottsága nyilvánvalóan a szentélyek, templomok és paloták kulcsának igen nagy jelentőségével magyarázható); 61 a saqqarai Jeremiás-kolostorból és a bawiti Apolló-kolostorból származó remek
