Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

kezdi látni saját helyzetét. így az első interjú döntő jelentőségű lehet, hiszen a terápia irányába indulhat el a folyamat.

31 A páciensben már az első ülés nyomán ki kell hogy alakuljon az az érzés: a terapeuta megértette és jól summázta problémáját. A terapeutában pedig jó érzést kell keltsen: „érzi" a hozzá forduló baját. Az első órában működő átviteli-ellenátviteli csatornákat nem feltétlenül a „szerepátvitelek" uralják, hanem rokonszenv-együttérzés tartalmú átvitelek úgy kognitív, mint emocionális szinten. Pusztán az a tény, hogy valamiről beszélhetünk, ami felett előzőleg csak szörnyülködtek az illetéktelenek, vagy nem mertük senkivel megbeszélni, önmagában sejteti: valami elindult. A primer, szekunder és tercier prevenció fogalmainak további használatával a terápiás lehetőségek repertoárját is szeretném kibontani. Először a primer prevenció lehetőségeivel kell foglalkoznunk, hiszen a házaspárkapcsolati problémák, zavarok a fiatal lelkipásztor esetében sem úgy kezdődnek, mint párkapcsolati gondok, hanem mint a saját családi rendszeren belüli kapcsolati zavarok, majd - ezek következményeként - az egyénben is megjelenő intrapszichés feszültségek. E ponton pedig búcsút kell vennünk attól a válságcentrikus szemlélettől, amely egyébként olyannyira áthatja lelkigondozói alapállásunkat, és amelynek lényege, hogy csak ott és csak akkor kell segítenünk, ahol és amikor válságban van a lélek és az ember. Megszabadítva magunkat ettől a hozzáállástól, rá kellene jönnünk, hogy a fiatal teológiai hallgatókkal, személyes hitéletük elmélyítésével sokkal többet kellene foglalkozni, hogy képesek legyenek figyelmüket az őket személyesen kereső Istenre fordítani, és a gyakorlatba átültetni azt, amit ebben az istenkapcsolatban megtapasztaltak.

32 Mindez azt jelenti, hogy a sokféle tudományos ismeret: teológia, biblikum jórészt intellektuális feldolgozása, amellyel a teológust missziós feladatára fölkészíteni igyekszünk, nem elegendő; valami lényeges dolog hiányzik. Ez a valami ugyanolyan fontos, mint a tudomány. A kegyesség, a lelkiség, a csend, az ima, a meditáció, amelyet nem az intellektusba kell beépíteni, hanem amelyet az egész embernek meg kell élnie. A teológuslét csakis akkor lehet gyümölcsöző, ha a lelkipásztornak élő, személyes hite és érett lelki élete van.

33 A keresztény spiritualitás Jézus Krisztusra irányul, ő adja nekünk bennünk lakó Lelkét, ő az út az Atyához. Ezt azért említem meg, mert az általam kapcsolati válságok miatt gondozott teológusok zömének nem volt igazi hitélménye. Ösztönös vágyaik, gyermekes igényeik kielégítetlenségétől gyötrődve a legtöbben hitbeli megtapasztalások nélkül vergődtek személyes és kapcsolati válságokban. Voltak, akiknél nem lehetett a hitre, Krisztusra apellálni, mert nem adták jelét annak, hogy lett volna találkozásuk „a szenttel". Hangsúlyozandó: a lelkiség, a hitélet e ponton nem azért fontos, hogy minőségibb lelkipásztorok, missziói emberek legyenek, hanem hogy úgy és azért legyenek emberré, mert Isten is emberré lett értük. A hitéletnek, az ember Krisztusban való létének azért van jelentősége és egész témánkat érintő aktualitása, mert a Krisztusban való lét segítséget ad ahhoz, hogy az ember az önmagán túlmutató valóság megélése közben az Istentől kapott és veleszületett lelki-spirituális képességeire rájöjjön, ezeket felismerje. Ez azért nagyon fontos, mert a továbbiakban az önismeret az ő számára nemcsak bűnismeretet, hanem önértékismeretet is fog majd jelenteni: karizmáinak vagy egy olyan karizmájának a felismerését, amelyet a Szentlélek indítására az ember kibontakoztathat önmagában Isten