Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Figyelő - GÁSPÁR DOROTTYA: Ismét Augustinus (SergeLancel: Szent Ágoston)

Róma: „Hol keressük az üdvöt, ha Róma elvész?"(Epistola 123,16) Lancel így kommentálja a kérdést: „Ezzel a kiáltással fokozza a Róma kirablásáról szóló ékes beszámolójának drámai hatását: az apokaliptikus látomás lefestéséhez Vergilius és a Biblia szavait hívja segítségül" (646. o.). Augustinus megállapításai azonban más jellegűek; nem a jelképekre, nem az érzelmekre, nem a jövő féltésére, nem a múlt siratására vonatkoznak. „Az idők mi vagyunk: amilyenek vagyunk, olyanok az idők... A rossz emberek teszik rosszá a világot." Tisztában volt azzal, hogy „...nem is a hívők, hanem a hitetlenek vagy a kishitűek tették fel szemrehányóan a kérdést, hogy vajon miért hagyta Isten Rómát is... elpusztulni" (648. o.). Amikor szavai látszólag pogányellenesek, valójában akkor is a hitetlenek és a kishitűek viselkedését ostorozza. Szánakozik azon, hogy a vértanú apostolok sírja valóban Rómában van, de nincs „...ott azoknak a szívében, akik így gondolkodnak, és akik az apostolokat túlságosan is testi mivoltukban tisztelik." Arra buzdítja őket, „...hogy szálljanak magukba és gyakoroljanak bűnbánatot" (650. o.). Augustinus igen fontos megállapítása, hogy „a biztonságnak és stabilitásnak nincs biztosabb záloga, mint a fides és a concordia, vagyis a közjó odaadó keresése, amely ezen a földön Isten keresésével kapcsolódik össze" (652. o.). E két szó (fides, concordia) használata azt bizonyítja, hogy Augustinus magáénak tudta a Római Birodalom etikai rendjét, amelyben fontos szerepe volt a hűségnek (fides), míg a concordia, vagyis a szívbeli egyetértés a történelmi viharok közepette meglelt nyugvópontot és a stabilitást fejezte ki. Augustinust római neveltetése rómaivá tette. Számára - ugyanúgy, mint Róma számára - a rend kiemelkedően fontos volt. Elismerte, hogy a köztársaság idején is erénynek számított a benevolentia (jóakarat), apatientia (türelem), és akkor is gyakorolták a megbocsátást (652. o.). Elfogadta a római állam intézményeit, s megváltoztatásukra nem is gondolt (669. o.), ugyanis látta, hogy a keresztény és pogány szellemiség között nem ezen a ponton van különbség. Az igazi eltérés lényegét az Isten városáról írott nagy művében fogalmazza meg: „A keresztény ember tartja be leghívebben és legmegbízhatóbban az állam törvényeit, mert nem úgy tekint rájuk, mint végső célra, hanem csupán az államérdeknél felsőbb célok érdekében igazodik hozzájuk: a keresztény ember az állampolgári erényeket a földi város érdekében gyakorolja, de eközben Isten városa lebeg a szeme előtt" (653. o.). „Sőt Isten szolgálójának ellenkezés nélkül el kell viselnie a leggyűlöletesebb államot is, hogy még tűrése révén is dicsőséges helyet szerezzen magának... az égi államban" (669. o.). A rend, pontosabban a hierarchikus életrend igenlése azonban változatlanul összekapcsolja Augustinust a régi Rómával: „...minden dolog békéje a rendből fakadó nyugalmat jelenti. A rend az a diszpozíció, amely kijelöli az egyenlő és a nem egyenlő helyét" (671. o.). Másutt az állam békéjéről azt írja, hogy az „...a polgárok jól elrendezett egyetértése a parancsolás és az engedelmeskedés tekintetében" (673. o.). Az engedelmesség azonban nem meghunyászkodás és lojalitás, hanem fegyelem; nem szolgalelkűség, hanem lelkiismeretesség. Lázadásnak egyáltalán nincs helye Augustinus földi világában; s emlékezzünk arra, hogy a pogány Rómában a lázadás sacrilegiumnak (istenkáromlásnak) számított. Augustinus gondolkodása szerint akik elégedetlenségre tüzelnek vagy lázadást szítanak, csak a földi életet tartják szem előtt, az égiről pedig elfelejtkeznek. Az égi haza, az üdvösség,