Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Figyelő - IMRÉNYI TIBOR: Ortodox tanítás az emberről (Olivier Clement: Kérdések az emberről)

Lrcdo 2006/3-4 Az Isten képére teremtett ember Az ember teremtéséről szólva Clement első - meglepőnek tűnő, de valójában mélyen a patrisztikában gyökerező - gondolata, hogy az ember nem külön kapja az életet és a kegyelmet Teremtőjétől, hanem a kegyelem mindenekelőtt maga a létezés. Az Isten „lehelete", amely által az ember „élőlénnyé lett" (lMóz 2,7), végső soron a Szentlélekre mutat, nem vonatkoztatható el tőle, tehát a Szentlélek alkotja létezésünk valódi princípiumát. (Szárovi Szent Szerafim szavaival úgy is mondhatnánk: az ember valódi, végső célja ebben az életben a Szentlélek „elnyerése".) Ez teszi az embert a szó teljes értelmében emberré. A valóban „természetes ember" tehát felismeri, hogy „kegyelem által hordozott teremtmény", aki a Teremtőjével való egyesülésre hivatott. Ám az ember nem csupán teremtett természet, hanem „személyes létező". A személyiség titkát Olivier Clement szerint csak a Szentháromságot szemlélve közelíthetjük meg. Az egyházatyák a hüposztasziszt, a „személyes valóságot" vagy „eredeti sajátosságot" megkülönböztették az „azonosságtól", „lényegtől" vagy „természettől", amelyet uszíának neveztek. A bukott logika „szembeállít vagy összekever". A Szentháromság dogmájában „az abszolút egység egybeesik az abszolút különbözőséggel". A Három Nagy Szent Vazul szavaival - „metamatematikái" szám, amely, mivel mindig azonos az Eggyel, a szembenállás „végtelen túlhaladását jelenti": nem a személytelenbe, hanem a „szeretet teljességébe" olvad bele, úgy, hogy a különbözőség „áttetszővé válik". Ugyanígy a keresztény antropológiában - a hellén dualizmustól eltérően - nem a test és a lélek különbségére kell tenni a hangsúlyt, hanem a közös emberi természetre és a személy valóságára. Ám vigyázzunk, Clement itt alkalmazott hasonlatát nem szabad abszolutizálni! A hasonlat lényege éppen az, hogy valami nehezen megmagyarázhatót segít megértetni, ám semmiképpen sem azonos azzal, amit megvilágít: az emberi személy valósága, maga a személy mindig páratlan, amely „hasadást" hoz létre a mindenségben. Minthogy Isten az a Szerető, aki túllép saját transzcendenciáján, hogy eljöjjön megkeresni az elveszett bárányt, a kereszten megnyilatkozó Szeretet a „megfeszített Elő" paradoxonjába torkollik, amely éppen „fényének túláradása" miatt marad mégis rejtve. Ugyanígy, mivel Krisztus a Szentháromság létmódját közvetítette, embertársunk megismerésében is érvényesül ez a paradoxon: „fényének túláradása" miatt a személy nem tárul fel az értelem elemzéseiben, csak a szeretetben nyilatkoztatja ki magát. Felebarátunk csakis a szeretet által fogható meg és érthető meg a maga mélységében. És vajon miben rejlik az ember - mint teremtmény - valódi nagysága? Semmiképpen sem abban, hogy összekötő kapocs a láthatatlan angyali és a látható földi világ között, hogy „mikrokozmosz", hanem abban, hogy „Isten képére van teremtve". A mindenség számára kell közvetítenie a kegyelmet, hogy a mindenség is üdvözülhessen. Az ember sorsa össze van kötve a mindenség sorsával, hiszen Isten azért teremtette szabadnak, mert átistenülésre hívja meg őt, azaz olyan istenemberi állapotra, ahol átalakult embersége megtalálja teljességét. A meghívás azonban „szabad választ" kíván. Ha „mágneses vonzásként" érvényesülne, méltatlan lenne ahhoz a személyes létezőhöz, aki éppen csatlakozásában lehet teljesen felelős. Ádámnak is a „szabadság próbáját" kellett kiállnia, hogy belenőhessen a „tudatos szeretetbe". Hi-