Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Petőfi: romantika, prófétizmus

kus világnézetben fontos. Épület, emberi kéz műve - de a természet, sőt a kozmosz elemeiből épül föl: „A kék eget vesszük boltozatnak S oltárlámpa lészen benne a nap!" íme, a prométheuszi ember, aki úgy nő a természet fölé, hogy teljessé teszi annak értékeit. A „természet-katedrális", amely a múlt egyszerre lerombolt és megújított társadalmi és lelki hagyományából épül, rokonítható a Vörösmarty verseiből ismert „Bábel"-motívummal, amely a nagy előd költészetében is a „földi menny" képzetéhez kötődik. E motívum legemlékezetesebben a Gondolatok a könyvtárban soraiban jelenik meg: „Építsük egy újabb kor Bábelét, Mely olly magas lesz, mint a csillagok, S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatok az angyalok zenéjét..." Az, hogy Vörösmarty éppen Bábel szimbólumát alkalmazta a modernitás boldogság- és teljességkeresésének kifejezésére, jelzi eleve meglévő kételyeit a „földi menny" eszményével és reménységével kapcsolatban. Petőfi, látszólag félretéve minden kételyt, kijelenti, amire vágyakozik. 1848 végén a világforradalom megtörtént győzelmét vizionálni: mágikus cselekedet. A költő mintha szavának erejével (s valóban: milyen hatalmas erejű szavakkal!) igyekeznék életre hívni azt, aminek szükségességéről meg volt győződve. A nagy vers jelenidejűsége és meggyőző ereje a költő türelmetlenségével s talán éppen szorongató kételyeivel magyarázható. Mintha Petőfi e verse a költészet szerepének azt a 20. századi felfogását példázná, amelyet József Attila fogalmazott meg: „A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült a valóságban, a kultúrában vagy a természetben, azt a költészet oldja meg, avatja valósággá. (...) Költő az, aki látja az okokat, összefüggéseket, és észreveszi a jelenben a jövőt..." Petőfi a költészet és a valóság kapcsolatát alighanem egyszerűbbnek és közvetlenebbnek látta, mint József Attila. S költői varázslata révén ebből a „naivitásból" meríti erejét: képes elfeledkezni arról, hogy verset írva fikciót hoz létre, amelynek minősége más, mint a külső valóságé. Olvasóként mi is elfeledkezünk erről, s hagyjuk hatni magunkon a varázslatot. Ezért érvényesülhet a prófétai látomás kivételes költői ereje. Ugyanakkor érzékeljük a hatalmas szándék tragikus kudarcát, ellentmondásosságát is, ami viszont minden emberközpontú, evilági „vallásosság" korlátaira és minden földi „üdvösség" képzeletbeli voltára is figyelmeztet. Arra, hogy a tisztán emberi erőből épült katedrális akkor is „bábeli torony" marad, ha „a kék ég a boltozatja", és „oltárlámpa benne a nap"...