Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - NÉMETH JUDIT: A bárány megöletik...

Amikor a középkori egyház kultúrát teremt, lényegében azt a mélyen gyökerező missziói szándékot szólaltatja meg, hogy az egész létező szellemi-anyagi mindenség vettessék Krisztus uralma alá; de az újkor belső tisztulási és megújulási mozgalmai kimondva-kimondatlanul - ugyancsak céljuknak tekintették, hogy a kultúrát visszanyerjék az egyház számára. Míg azonban a barokk időszakban még jelentős sikereket értek el, a 18-19. században már alig-alig tudtak a kor alaperőinek (felvilágosodás és demokrácia) keresztény töltetet adni. Az újkorban a katolikus egyházi élet minden területén (tanítás, fegyelem, liturgia stb.) megfigyelhető, miként erősödik a legkisebb dolgokig menően a Róma-központúság. Az egyház ezzel a módszerrel próbálta felvenni a harcot az egyik nagy veszéllyel, a nemzeti individualizmussal, amellyel igen eltérő formákban (katolikus és protestáns nemzeti egyházak, állam és egyház egyházellenes célú elválasztása, pápaellenes episzkopalizmus) találkozott. A másik nagy veszély az a spirituális egyházfogalom volt, amely a számtalan formában jelentkező vallási szubjektivizmus talaján született meg. Először a dogmák lényegének világos megfogalmazását állították vele szembe, különösen az egyháznak mint krisztusi alapításnak a látható sajátságait - papság, hierarchia, szentségek - hangsúlyozták (Tridentinum, Vaticanum I.). A nyílt reakció veszélyét csak a legújabb korban kezdte elhárítani az egyház a szentségi élet előmozdításával, valamint annak a gondolatnak a középpontba helyezésével, hogy az egyház Krisztus misztikus teste. Az egyházellenes szubjektivizmus utolsó következménye a teljes autonómia, az Isten nélküli lelkiismeret, a hitetlenség. A hitetlenség a különféle formában jelentkező relativizmusból származott, és a harmadik nagy veszélyt jelentette az egyház számára az újkorban. Defenzív, de tárgyszerű válaszok születtek: megvédelmezték megismerésünk objektivitását, a tudományos hitvédelem lehetőségét, a kinyilatkoztatás valódiságát, az élő, fejlődő hit tartalmának változatlanságát (Vaticanum I. és a modernista vita). Számos tényező hatására a vallási életben is erősödik a szubjektív, individuális szemlélet, nagyobb hangsúlyt kap az egyéni kegyesség. Ezzel szemben a liturgiában egyre több az előírás és a szabály; a külsőségek mind nagyobb hangsúlyt nyernek. A teológusok által tárgyalt kérdések elvontak, alig érintik az egyszerű emberek, a hívek gyakorlati vallási életét. Összefoglalásképpen így fogalmazhatunk: az újkor fő jellemzője, hogy olyan új, egyoldalúan az emberi értelemre visszavezethető világkép jött létre, amely matematikai-természettudományos alapokon állt, és amelynek tudományos állításait a 19. században egy antiklerikális nemzedék nagy felszínességgel átfogó igazságnak tekintette. Az a tény, hogy e világkép kidolgozásában hívő gondolkodók (például Descartes) is részt vettek, az alaphelyzeten nem változtat. Az újkorban az egyház az emberi életnek egyre szűkebb szeletét fogja csak át. Az egyháztörténet szempontjából ez a korszak úgy is bemutatható, mint az egyháztól távolodó, sőt egyházat támadó mozgalom, az autonóm szellemi élet egyik időszaka.