Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Két könyv Krisztus keresztjéről (Sáry Pál: Bűnvádi eljárásokaz Újszövetségben; Keresztre feszítés az ókorban)

egy motorikusán, egészen más tudatos céllal, a kínzás, megalázás szándékával. A jelenséget jól ismeri a valláslélektan. Minden tradicionális vallás, a római különösen, tele van olyan ősi rítusokkal, amelyekhez a közösség akkor is ragaszkodik, ha értelmüket rég elfeledte. Nem tudják, mit cselekesznek (Lk 23,34): a cruciatus jézusi kommentárja nemcsak erkölcsi, hanem rituális-kultikus értelemben is mélységesen igaz. A cselekmény rituális vonatkozásai tehát tudattalanok maradnak, az egész anélkül megy végbe, hogy a szereplők bármi módon „gondoltak" volna arra, hogy ősi rítust hajtanak végre - mégis ezt teszik. A vallási tudattalan efféle szívós továbbélésére sok példa van.

3 Az alábbiakban sorra vesszük a cruciatus néhány vallástörténetileg releváns motívumát, különös tekintettel a liviusi narratíva és az evangéliumi beszámolók párhuzamaira. Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen. Qn 11,50; 18,14) Liviusnál hasonló meggondolásból kerül sor a Róma és Alba közötti háborúban az eseményeket elindító párviadalra. A két nép vezetői a seregek csatája helyett olyan megoldást keresnek, „...amely egyik népnek sem okoz nagy veszteséget és vérontást" (1,23,9): egy albai és egy római hármasiker vállalja, hogy megküzd egymással.

4 Perduellio - A római Horatius, miután ikertestvérei elesnek, egyedül győzi le az ellenséget, a három Curiatius-ikret. A nép megmentőjeként tér haza nagy ünneplés közepette. Eközben találkozik húgával, Horatiával, aki történetesen az egyik elesett Curiatius menyasszonya. Horatia megsiratja vőlegényét, mire Horatius haragra gerjed, és megöli a leányt, amiért az ellenséget gyászolja. Ezért cruciatusra, ítélik. O azonban a néphez fellebbez, a nép pedig felmenti. A halálbüntetést egy keresztségre emlékeztető rítussal válthatja ki, amely megtisztítja vétkétől. Eddig a történet, már most is érzékelhető párhuzamokkal... A jogi eljárásban az a különös, hogy a fő vád nem a testvérgyilkosság, hanem, mint Sáry is említi (14. o.), a. perduellio:

5 „Horatius, elítéllek perduellio vétkében" (26,7). A szót „hazaárulásnak" fordítjuk, de - noha a későbbi római történelemben sokakat valóban hazaárulásért ítéltek kereszthalálra - itt másról van szó. A perduellio eredetileg és a Horatius-történetben nem akármilyen hazaárulás, átállás az ellenséghez, harctéri szökés és hasonlók. Arra az esetre vonatkozik, amikor a polgár magának tulajdonítja a szakrális uralkodó címét vagy kisajátít valamely neki fenntartott funkciót, jogkört. Ez felel meg a perduellio szó első jelentésének, amely szerint az alattvaló mintegy párharcot, duellumot kezd a királlyal és az általa képviselt istenséggel. A motívum típusosán egyezik Jézus és Horatius ügyében. A Pilátus elé terjesztett fővád - a kereszt felirata - szerint Jézus azzal, hogy „királynak mondta magát", a császár hatalmát csorbította: abban, amivel itt a vádlók Pilátust zsarolják (Jn 19,12.15), az ősipercfue/íio-eszmére ismerünk, akkor is, ha immár „felségsértésnek" hívják. Horatiust hasonló okból ítélik el. Húga vétke, az ellenség siratása a korabeli szemléletben ugyan halálos bűn, de amikor az ifjú önhatalmúlag hajtotta végre rajta az ítéletet, a király hatalmát csorbította, annak legfontosabb elemét, a király bírói jogkörét bitorolta. Ráadásul a párhuzam erre a két esetre korlátozódik. A liviusi történet fiktív ideje és a Jézus pere közötti időből, a Kr. e. 7-6. század és az 1. század közötti korból nem ismeretes más per, ahol az ítélet indoklása hasonló perduellio lett volna.

6 Jézus perében a cruciatus ősi jogalapja látszik felelevenedni. A példa általánosítható. Jézus kivégzésében a jogi és