Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - SZABÓ PÉTER: A Thököly család és a görög-római kultúra

gárság és a magyar nemesség gyűjteményeiben Apuleius könyvei jelen voltak.

27 Az aranyszamár története röviden arról szól, hogy Lucius, a varázslás iránt érdeklődő gazdag ifjú a mágia hazájának tartott Thessaliában viszonyt kezd egy varázslóasszony szolgálójával. A szolgáló madárrá akarja változtatni a kíváncsi Luciust, de tévedésből - emberi értelme meghagyásával - szamárrá változtatja. A szamárrá vált ifjú rengeteg kalandon, szenvedésen megy keresztül. Váltig az a vágy hajtja, hogy ismét emberré válhasson, ehhez azonban - úgy tudja - Venus virágát, azaz rózsát kellene szereznie és fogyasztania. („Azon töröm a fejemet, hogy... a rózsák révén visszaváltozom.")

28 Végül Isis istennő kegye adja vissza Lucius emberi formáját. A késmárki vár kérdéses jelenete szerintem azt a kulcsfontosságú részletet emeli ki, amikor Lucius teljes kétségbeesésében már-már lemond az életről: szabadulási kísérletei sorra kudarccal végződtek, ezért elhatározza, hogy „babérrózsát" legel, tudván azt, hogy „annak az állatnak, amelyik eszik belőle, halálos méreg ez a virág". Következzék tehát Apuleius: „Hogy ilyen csúful megjártam, már egészen el is ment a kedvem a szabadulástól, s épp azon voltam, hogy most elszánom magam, és eszem a mérges rózsákból. Tétován közelebb megyek, hogy szakítsak belőlük, hát, egyszerre csak egy fiatalember - azt hiszem: a kertész, akinek minden zöldségét összevissza tapostam észrevette a rengeteg kárt, s hatalmas husánggal a kezében dühösen hozzám rohant... íme, a parasztok... máris szólítják kutyáikat, és egyre-másra uszítják, hogy rohanjanak rám."

29 Bruckner leírása után ítélve a késmárki falfestmény szamárbőrbe bújt embere Lucius, a „kerítésen belül álló fa" a babérrózsafa, amelyet Apuleius is fának és nem bokornak ír le („Hosszúkás levelű fák ezek, mint a babérfa.")

30 A fa mögött álló alak, aki igyekszik megakadályozni, hogy a szamárbőrbe bújt ember megrázza a fát, nem más, mint a kertész. A másik fa mögött a parasztok bújnak meg, akik a szamáremberre uszítják kutyáikat. Most már az a kérdés, hogy milyen meggondolás alapján került a falra a regénynek éppen ez a jelenete. A programadói szándék vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a falkép az ajtó közelében kapott helyet. Bruckner Győző a század elején még el tudta olvasni az ajtó feletti feliratot: „Az ajtónyílás felett egy erkölcsi sententiát látunk, mely a halálra figyelmeztet és tudtunkra adja, hogy miként Krisztus, mi is a halál által dicsőülünk meg." A program tehát élt a Krisztus-ajtó szimbolikával: Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre találd Az ajtó környezetében feltűnő apuleiusi jelenet latin nyelvű körirata - már amit a töredékes szöveg fennmaradt szavai (umbra = árnyék, árnyékvilág, lutum = sár, gyarló ember) sejtetnek - kapcsolatban lehetett az ajtó fölötti szentencia mondandójával. Az utóbbi felirat Krisztusra és az üdvösségre irányította a figyelmet, míg az apuleiusi jelenet a tévelygő, saját szellemi-fizikai létét kockáztató emberről szólt. A szamárember története így csak annyiban „tréfás" jellegű, amennyiben - mókás olvasatában átmenetet kívánt képezni az ebédlőterem freskóin megörökített vidám, mulatozó alakokhoz. A Janus-arcú kép üzenete azonban nem ebben a vonatkozásban, hanem a Krisztus-ajtó szimbolikával összefüggésben válik világossá: az „igaz út" mellett bemutatta az ember mágiába és tévelygésbe hullott állapotát. Alighanem egyedi és szokatlan megoldás a 17. századi felvidéki képzőművészetben,