Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
Corpus evangelicorum - SERES ISTVÁN: Protestáns prédikátorokés a Thököly-emigráció
az oka a „hadak eloszlásának [és] nímely confusióknak [zűrzavaroknak]", ráadásul még Thököly személye ellen sem volt rest „nyelvesked"-ni. Tetteiért a Jeni-Palánkon összeült hadbíróság a nyelve kivágatására és karóba húzásra ítélte. Mivel azonban „praedikátorságra declarál"-ta magát, és „arra való tudományát" maga a fejedelem is ismerte, szabadon elbocsátották, „és már ezután is praedikálni fog". 86 A katonák lázongására és a katonaság szökésére tehát még november végén kellett hogy sor kerüljön. Ez egyben azt jelenti, hogy a katonák elégedetlenségének, illetve a szökésnek az okát az akadozó portai ellátmány és fizetés mellett a krími tatárok tiszántúli pusztításában kell keresnünk. Amikor 1694. január 11-én Thököly azt írta Sándor Gáspárnak, hogy a 80 hajdú szökése után „az kuruczok jobb időt várván, - megint megcsendesedtek", még nem gondolta, hogy alig másfél hónapra rá tömegesen fogják elhagyni a katonái! Akkor ugyanis már az egész jeni-palánki, a galambóci és a rámi kuruc őrség vonult át a császáriakhoz, később több kisebb-nagyobb csapat is követte őket. Úgy gondoljuk, hogy a novemberi szökésre is igaz, amit Thököly az említett három helyőrség lázadása után vetett papírra 1694. április 3-án. Eszerint a tavaly októberi tatárdúlást követően, ahogy arról már korábban is írtunk, számos katona ráismert az elhurcolt rabok között a hozzátartozóira. A foglyok közül sokat sikerült is kiváltaniuk, és már csak mintegy 50-60 asszony és gyerek volt hátra azok közül, akik a Jeni-Palánkon szolgáló kurucokhoz tartoztak. Mivel a katonáknak nem maradt pénzük, két ízben is a nagyvezírhez fordultak segítségért. írásbeli folyamodványaikra azonban nem érkezett válasz. Pedig joggal mondhatták: ha a nagyvezír „az tatár kedvét megbontani nem akarta volna is", annyi év hűséges szolgálatukat tekintve néhány erszény pénzzel igazán kiválthatta volna azt a kevés foglyot. Ezért, ha más módjuk nincsen, akkor „török sanczábul", vagyis császári katonaként az elfogott törökökért kapott váltságdíjért fogják saját hozzátartozóikat kiszabadítani. November végéig közel 1500 kuruc katona hagyta el Thököly táborát. A császáriakhoz átpártolt bujdosók között olyan kipróbált, Thököly által megbecsült katonatisztek voltak, mint Horváth Ferenc lovas- és Daróczi András gyalogezredes. Horváth Ferenccel együtt hagyta el a fejedelmet a császáriaktól 1693-ban átállt Szamárosi János lovas hadnagy is, aki az elmúlt mintegy másfél év során Thököly egyik legkiválóbb portyázó tisztje volt. A galambóci kuruc helyőrség parancsnoka, Almási Márton gyalogos hadnagy és Kis Albert gyalogos hadnagy ekkor még kevéssé ismert kuruc tisztek voltak, de az elkövetkező években mindketten hallattak magukról. Kis Albert a hegyaljai és a tiszaháti felkelés megszervezésében játszott szerepet, de komoly részt vállalt a Rákóczi-szabadságharc első hónapjainak hadi cselekményeiben is. Szegénylegény katonáit akkor gyalogezreddé szervezték, s aligha véletlen, hogy az ezredessé előléptetett Kis Albertnek éppen egykori bujdosótársa, Almási Márton lett a helyettese. Ez utóbbi később szintén ezredesi rangra emelkedett Rákóczi szolgálatában.
