Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

- Hogyan? Most már örökre itt? - riadozott magában. - Na nem, azért az lehetetlen. - De amikor látnia kellett, hogy egész éjjel szakad a hó, s hallgatta a vihar vad süvítését, mégis elszánta magát. Másnap az imám kisfia felkereste a kávézóban, és az apjához hívta. A szerencsétlen öregember betegen feküdt az ágyában. Arcát olyan mély szomorúság árnyékolta be, hogy amikor a tűzhelyen égő rönk fénye rávetült, szinte halálfejnek látszott. Kiszáradt torkából először csak krákogás tört föl, majd lassan formálódni kezdtek a szavak: - Fiam - mondta-, te fiatal vagy, tanult vagy, ügyes vagy. Akárhova mész, meg tudod szerettetni magadat. Látod, én már öreg vagyok, hat gyerekem, két feleségem marad éhen, az egész családom földönfutó lesz. Mit csináljak ilyen hóban, ilyen télben? Hová menjek? Miből éljek? Szánj meg, menj el innen, ne vedd el a helyemet, ne vedd el a kenyeremet, ne csinálj belőlem koldust!... - Szava ismét köhögésbe fulladt, de kinyögte: - Amit csinálsz, bűn. De az Isten nem késik, nem felejt! Aszim csak állt, csak állt, zavartan és bűntudattal: nem tudta, mit válaszoljon. A szomszéd szobából gyerekzsivaj hallatszott, odakint ismét ítéletidő készült, az öregember pedig egyre ijesztőbbnek tűnt. A vándor hodzsa végül néhány szót motyogott és kiment a szobából. Be sem nézett a kávézóba, egyenesen hazatért. A vezirhánbéli barátaira gondolt, és elképedt azon, hogy annyi idő óta egy sem keresi, egy sem érdeklődik utána. Aztán Isztambul és Isztematina után fogta el a vágy, és egész éjjel kesergett. Bár a faluban biztonságban és kényelemben volt, most mégis úgy érezte, hogy zsebében a harminc medzsidijével rögtön vissza kell térnie Isztambulba. - Majd csak találok munkát, majd csak lesz valami szállásom - ábrándozott magában. Aztán az éhező, beteg imám meg a gyerekei jutottak eszébe, s fölháborították a falusiak, akik képesek lennének feláldozni azt a szerencsétlen, nyomorult vénembert. Közben az új kormány is eszébe jutott, amely ugyanilyen kérlelhetetlenül hajította őt az utcára. Hosszasan eltöprengett azon, hogy miért talál helyet a szívekben folyvást az árulás, az önkény; de nem tudott válaszolni. Dühös bosszúvágy támadt föl benne az imámjukat elűzni szándékozó parasztok ellen, de azok ellen is, akik miatt ő maga lett földönfutóvá. Alighogy megvirradt, magára kanyarította köpönyegét, arca elé tekerte sálját, fölmarkolta a tarisznyáját - benne az odarejtett medzsidijékkel -, és kilépett az utcára. Az alvégen indulóban voltak a szeneskocsik. Kakas kukorékolt, a közeli házakból egy-két köhintés hallatszott. Aztán újra elült minden nesz. Aszimnak feltűnt, hogy az éjszakai vihar ellenére kevés hó esett: éppen annyi, ami elfedte a sarat. Azt is észrevette, hogy egészen vékony jégréteg borítja a patakot és a tócsákat. Felnézett a szürkülő égre, s közben érezte, hogy elállt a szél. Ereszkedni kezdett a lejtőn. Úgy indult útnak, mint egy lázbeteg, akinek fogalma sincs arról, valójában mit cselekszik.