Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Klasszikusokról - GOÓR JUDIT: Vallomás és hitvallás Balassi Bálint Adj már csendességet című költeményében

nül történik. Teljesen másvalakinek a jószándékától, tervétől és akaratától, nevezetesen az Istenétől függ."

24 A bűnös embernek nem lehet semmi érdeme, semmi jóra nem képes Isten Szentlelke nélkül,

25 csupán „szüksége", rászorultsága Isten irgalmára; „üres edény", befogadója a kegyelemnek. Ezért van, hogy a versben a lírai alany passzívnak mutatkozik, s nem azért, mert a manierizmus érintette meg.

26 A lutheri tanítástól távol áll az olyan felfogás, amelyben a hívő „besegít" Istennek, amikor Lelkével munkálja az ember lelkét. Ebből az is kitűnik, hogy a lutheri tételek - például a solus Christus és a sola fide egymástól alig elválaszthatók, azonban ez a két sor mindenekelőtt a solus Christust emeli ki, elsősorban a szórenddel: a főmondat állítmánya („váltottál meg") elé kerül a „fiad halálával" kifejezés. A 4. versszak első sora határozott meggyőződést hirdet: Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való... Az irgalom, a kegyelem, a sola gratia tétele ez, amelyet a beszélő nem személyes vélekedésként hoz elő, hanem egyértelmű, objektív igazságként hisz benne. (A bevezető két versszak a személyes dolgokról szól, a harmadiktól a tudatosság, a meggyőződés hangja uralkodik.) Ennek forrását majd később nevezi meg: „igéd szerint". Ahogy Luther radikálisan tagadja a kegyelem mellett az emberi érdem szerepét az üdvösségben, de hite szerint az ember bűnössége sem „akadályozza" az abszolút szuverén Istent az üdvözítésben, úgy Balassi sem „vétkeimről" beszél többes számban, nem egyes bűneitől akar szabadulni: „vétke rútsága" egyetemes érvényű, s teljes érdemtelenségére utal, mégis reménykedik az Isten által kijelentett, megígért kegyelemben. A bizakodás azonban meginog, ahogy a következő sorok tanúsítják: Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen, s romlást valló. Tulajdonképpen az érvelés itt visszakanyarodik a bevezető könyörgéshez, ahol a hívő önnön állapotáról kezdett vallani. Ott még csak búról, lelki szomjúságról, szabadulásvágyról, kínról, hosszas várakozásról beszélt, bűnről nem. Bár a „vesztség" szót korábban az elveszettségre, a kárhozatra való utalásként is érthetjük, a szégyenkező ember némi halogatás után most mondja ki nyíltan félelmét, szorongását. A 4. versszakban tehát kétely támad, de nem a hitbeli meggyőződés rendült meg, hisz az mélyen a személyiség gyökerévé vált. A teremtmény szembesül - a maga nyomorúságában - Isten jóságával és saját érdemtelenségével. Ez itt a vers közép- és mélypontja. Kétségbeesés önnön erkölcsi állapotunk fölött. A kérdés tehát az, hogy „számomra lehetséges-e" mindaz, amiben hiszek, mindaz, amit vallok. Számomra is megadja-e Isten az üdvösséget? Az 5. versszakról - bár nem tartalmaz semmit az üdvbizonyosság legfőbb téziseiből - nem mondhatjuk, hogy a mélypont felé halad, inkább felfelé visz. Itt a könyörgő Istenhez fordul, aki az ember számára nemcsak magát kijelentő, hanem rejtőzködő Isten is! A hívő nem meri félté-