Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KOVÁCS ELOD: A zoroasztriánizmus

nőstény farkassal próbálták meg elpusztítani. A kölykét vesztett nőstényfarkas azonban befogadta odújába, és a védelmére kelt. Más még nem hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a farkasmotívum szöges ellentétben áll a zoroasztriánus világszemlélettel. Míg a tűz és a lovak isten, vagyis Ahura Mazda kedves teremtményei, addig a farkas az Ellenséges (vagy Gonosz) Léleknek, Angra Mainjunak szolgál, mint a khrafsztrák (kártevők) egyike. A perzsa vallás sokkal inkább elhatárolja egymástól a Jó és a Gonosz anyagi formáit, mint a kereszténység. A Gonosz szolgájában, a farkasban nincs jóság, ezért a későbbi próféta oltalmazója sem lehetne. Nem eldöntött és nem is látszik eldönthetőnek, hogy az akhaimenida, vagyis az óperzsa királyok Zarathusztra vallásán voltak-e, vagy hogy tudtak-e magáról Zarathusztráról. Az egészen bizonyos, hogy ha a próféta követői jelentősebb erőt képviseltek a birodalmon belül, akkor az udvarnak tudnia kellett róluk. A napjainkban zoroasztriánizmusként számon tartott vallás létezéséről a szászánida királyok korától (Kr. u. 224-től) kezdődően vannak biztos ismereteink. Többé-kevésbé hasonló, elsősorban az ősi iráni mitológián alapuló vallási elképzelések természetesen korábban is éltek Iránban. A szászánida uralkodóháznak azonban tudatos törekvése volt a néhai Akhaimenidak birodalmának restaurálása. Uralkodói az utolsó óperzsa nagykirály, III. Dareiosz leszármazottainak tekintették magukat, vagy legalábbis ezt a származáselméletet képviselték. S a származáselmélet hangsúlyozásával valóban méltó utódai az egyik legsikeresebb nagykirálynak, I. Dareiosznak, aki sziklafeliratain ugyancsak hangsúlyozta uralmának legitimitását. A Szászánidák említett törekvése több formában is tetten érhető, s úgy látszik, ehhez sorolható első uralkodóik vallási tevékenysége. Nem biztos, hogy sokkal több fogalmuk volt a régi perzsák vallásáról, mint ami saját koruk görög és más idegen forrásaiból megismerhető volt, azonban tény, hogy - mintegy „visszamenőleg" - a zoroasztriánizmust nyilvánították az egykori Akhaimenidak vallásává. Vagyis ezt fogadták el az igazi, régi perzsa vallásnak, és ennek a követői lettek - miután saját maguk megíratták s később kanonizálták e hit tanításait, így vált államvallássá a zoroasztriánizmus. Mindez hihető válaszul szolgálhat arra a kérdésre, hogy miért nem Máni lett a Szászánidák prófétája. Róla ugyanis biztosan tudták, hogy nem az óperzsa időkben élt, s ezért nem képviselhette a folytonosságot a két perzsa birodalom között. Máni tanítása különben kevéssé segítette a földi, a társadalmi élet rendjének biztosítását - szigorúbb formájában még a gyermeknemzést is ellenezte -, ezért mai szemmel a zoroasztriánizmusnál sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy egy birodalom vallása legyen. Feltehetően ugyanígy látták ezt a kérdést a korabeli perzsa királyok is. (Igaz, más korban, más helyzetben mégis vezető vallás lett a manicheizmus az ujgurok birodalmában.) A jelek többsége arra mutat, hogy Zarathusztra nevét tartalmazó zoroasztriánus iratok már léteztek a Szászánidák előtt is, mégpedig egy kelet-iráni nyelven. Erről a kérdésről azonban - tudásunk mostani szintjén - nem lehet biztos kijelentést tenni. Mindenesetre nehezen hihető, hogy legalább ezeregyszáz éven keresztül csupán szóban hagyományozódtak Zarathusztra költeményei az iráni papság körében, s ráadásul a szerzőségük ma is megállapítható lenne. Ez a szóbeli hagyomány átvészelte volna előbb Nagy Sándor pusztítását, majd a párthus hatalomátvételt. S mindezt egy olyan