Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

A gyülekezeti lelkészi szolgálat az egyik legsokrétűbb hivatás. Botorság volna elvárni, hogy olyan teológiai tanárok, akik gyakorló lelkészként évtizedekkel korábban dolgoztak, egykori tapasztalataikra építve megválaszolják a mai helyzet kihívásait. Az egykori tapasztalat régi idők meséje lesz rohamosan változó világunkban: egyedül az odaadóan szolgáló lelkület az, ami nem évül el. Egyházi közvéleményünk nehezen tűri, hogy a teológiai képzésben állók mögött ma már nincs az a gyülekezeti lelkészi gyakorlat, amihez a korábbi évtizedekben hozzászoktunk. Kevesen tudják, hogy még korábban, az ideálisnak tartott soproni korszakban a tanári kar zöme sohasem volt gyakorló lelkész (Raffay 1938a). Az a szakosodás, amely napjainkban mindenütt megfigyelhető, a lelkészi pályát is érinti (Seitz 1991, 27. o.). A kórház és a börtön, a honvédség és a katasztrófaelhárítás, a családvédelem és a házassági tanácsadás, a szenvedélybetegségek, az öngyilkosság és a telefonos lelkigondozás, a szeretetintézmények és az idősek óhatatlanul fölvetik a lelkészi szolgálat további szakosodásának kérdését. Arra azonban ügyelni kellene, hogy az esetleges szakosodás ne rontsa meg a lelkészek közötti szóértést, és ne fokozza a társadalom gettóképzési hajlamát (Kansanaho 1972, 337. o.; Zerfass 1988, 38. o.). A lelkészképzéssel kapcsolatban nagyon komolyan kell venni két további kérdést. Mindig is voltak, és - remélhetőleg - mindig is lesznek olyan hallgatók, akik becsületesen kimondják: nem tartják magukat alkalmasnak a lelkészi szolgálatra, illetve nem érett meg bennük a belső elhívás, a vocatio interna. Ezek a hallgatóink - a közvélekedéssel ellentétben - nincsenek sokan. Egyházunknak nem volna szabad pusztán veszteségként elkönyvelni és leírni őket. Hiszen remélni lehet, hogy azok vannak közöttük többségben, akiknek nem fogyatkozott el a hite, és a továbbiakban is anyaszentegyházunk tagjaként kívánnak élni. Az egyetemnek, de mindenekelőtt az egyháznak figyelnie kellene rájuk. Egyetemünk azonban nemcsak lelkészeket, hanem hittantanárokat is képez. Közülük jó néhányan másik egyetemen is diplomát szereznek. A lelkészképzésről mondottak - a lényeget illetően - rájuk is vonatkoztathatók. Egyházunknak és egyházunk iskoláinak méltányolni kellene tudásvágyukat, teljesítményüket, elkötelezettségüket, és messzemenően igénybe kellene vennie szolgálatukat. Számontartásuk, alkalmazásuk, továbbképzésük megszervezése múlhatatlanul szükséges. A lelkészi szolgálat és a lelkészképzés elemzése után sem önismétlés misszióról beszélni. A lelkészi hivatás fogalma - gyakran tapasztaljuk - azt a benyomást keltheti, hogy pusztán egy szakképzettséget kívánó állás betöltéséről van szó. Azonban „ [a] kegyelmi eszközök nem arra adattak, hogy az egyháziasságot ápoljuk, hanem hogy egyházat alapítsanak a világban és kiterjesszék ezt az egyházat" (Asheim 1974, 400. o.). Teológiai kompetenciáról - fenntartásokkal - lehet beszélni, a missziói kompetenciáról ellenben beszélni kell. Egyrészt felelősségtudatról van szó, amely fölméri az egyház Misszió