Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

A lelki élet megszegényedése nem a reformáció, hanem a felvilágosodás következménye. Maga Luther még nem félt attól, hogy a formákra, a szavakra nézve is pontos útmutatást adjon, bár ezeket a formulákat nem szánta megmásíthatatlannak. Ezen a ponton azonban a hagyomány kérdése is bekapcsolódik: olyan korban, amikor minden tradíció kihal, magát a hagyományt is nevelni és tanítani kell (Mányoki 1995, 305. o.). Nem azért, hogy önálló tekintéllyé váljon, hanem azért, hogy számos dolgot ne kelljen kétszer tanulnunk, továbbá hogy mélyebben élhessük meg az eleinkkel való hitbeli közösségünket. Adott esetben küzdeni kell a rosszul értett hagyományellenesség ellen, amely gyakori kísértése a protestantizmusnak. Saját okos tradícióinkhoz pedig ragaszkodjunk. Amikor tehát becsukjuk a Bibliát, és a csöndet, a vallásos klipet stb. választjuk, leginkább arról tanúskodunk, hogy az igeértésünk már sekély. Hiszen a lelki élet nem csupán valami belső jóérzés, hanem Krisztussal folytatott élet a Szentlélekben (Hafenscher 1986, 477. o.). Talán megkockáztathatjuk, hogy a teológusok és a fiatal lelkészek erkölcsi állapota valamivel jobb, mint a magyar társadalomé általában, mégis nagyon érezhető a környezet, a közfelfogás hihetetlenül nagy szívóereje. Sztárai és az 1560-as Baranyai kánonok óta (Payr 1924, 883., 612. o.) bizonyítható, hogy a magánerkölcs elvben mindig fontos szempont volt. Comenius mégis arról panaszkodott, hogy az egyház vezetői lagymatagok ezen a téren: „Ha ugyanis szót fogadott valaki, és követte az igét, rendben volt; ha meg nem fogadott szót, az sem számított. Voltak azonban e vezetők közt, akik valamilyen kulcsokat csörgettek, s azt mondták, hogy hatalmuk van bezárni az engedetlenek előtt az Istenhez vezető kaput, ámde valójában nem zárták be senki előtt sem. [...] Mert ha valamelyik kissé élesebben lépett fel, már lehurrogták, hogy személyek ellen prédikál" (Comenius 1990, 92. o.). A 30-as évek reformvitáiban is előkerül az a kérdés, hogy mit kell tenni „a lelkészi pályára méltatlan elemek kellő időben való eltávolítására" (Raffay 1938a; Prőhle 1939. 01. 14.). Már akkor elhangzott az a javaslat, hogy az ilyen „elemeket" nem lelkészképzésben, hanem csak teológiai képzésben kellene részesíteni. Ebben az esetben azonban magunk adjuk föl a teológia egzisztenciális jellegéről vallott fölfogásunkat. A kérdés másik oldala, hogy a hallgatók is találkozhatnak olyan „elemekkel" és jelenségekkel az egyházban, akiket, illetve amelyeket kellő időben el kellene távolítani vagy meg kellene szüntetni. A teológiai képzésnek fel kellene készítenie egyfelől a példás életre, másfelől a botránkozások túlélésére (Mau 1979, 82. o.). Erkölcsről és fiatalokról szólva főleg a nemi erkölcs kérdéseire szoktak gondolni. Óriási kérdés, amellyel mindenkinek meg kell birkóznia, különösen akkor, ha keresztény. Könnyű nektek, megházasodhattok - vágják hallgatóink fejéhez. Pedig a lelkész házassága nagyon nehéz, hiszen az erkölcsi ellehetetlenülés igen nagy mértékben a másik féltől függ: ilyen szempontból óhatatlanul együtt hordozzák a szolgálat terhét és együtt viszik teljességre magukban a keresztségét, vagyis testük megöldöklését (Luther: A keresztség szentségéről, 23-24. o.). A nemi és a házassági erkölcs azonban az erkölcsi létnek csupán a kisebb részét képezi. Fiataljaink önmagukat kiteljesítő személyiségek akarnak lenni - koruk értelmezésének megfelelően. S életmódjuk kialakítása során igyekeznek beépíteni a fogyasztói társadalom által kínált lehetőségeket 3ÖÜ